Húsvét Hollókőn - 2007

Ha Húsvét, akkor Hollókő, restebb és kevésbé lelkes városiak számára szentendrei Skanzen. Olyan, mint a Nagycirkusz. Az ember életében elmegy oda: gyermekkorában viszik, ha gyermeke van, akkor meg őket viszi. Harminckét évig megúsztam, ám idén Hollókőn és térségében sikerült húsvétolni. Éppen kettő éve kellett újságban megjelent fotót elemeznünk nyomtatott sajtó órán, ahol is én egy hollókői anzikszot vettem górcső alá. Fura, de egy fotóból le lehetett vezetni az egész helyszínt és eseményt, anélkül, hogy a saját szememmel láthattam volna. A levezetés végeredménye pedig nem volt vidám, inkább szatíra tárgyának volt való, mint riport anyagnak.

Melinda emlékezhetett erre az írásra, vagy tudat alól derengett neki valami. Mert ahogyan elhagytuk Apcot és még néhány egzotikus nevű falut, és közeledtünk utunk céljához, nyomatékosan megkért, hogy a cinizmusomat legyek szíves a csomagtartóban hagyni, és nem megszólni mindent és mindenkit. Sejthetett valamit, mert az ott töltött két és fél nap szinte minden mozzanata a nevetség és a gúny táblájára kínálkozik, legalábbis szerintem.

Ám mivel megígértem, hogy mellőzöm a gúnyt, következzen szárazon egy csokornyi történet. A kommentárjaimat képzelje mindenki mellé, vagy tegye hozzá a magáét. A kettő nem sokban különbözik.

Szombat délután, a szálláshelyünk elfoglalása előtt szerettük volna megnézni Hollókőt. Csak úgy, ismerkedés gyanánt. A faluban végig megállni tilos táblák fenyegetnek minket, és rendőrök vadásszák le azokat, akik mégis megpróbálják. Parkoló az van, de mielőtt felkanyarodhatna oda a látogató, egy morcos, láthatósági mellényes pasas az út közepén megállítja és lejmol tőle 500 forint parkolási díjat, mely egész napra érvényes. Még délután négykor is, amikor már a strandokon is félnapos jegyet lehet venni. S ha valaki ebből köszöni nem kér, hiszen másnap úgyis látni fogja a falut, és megfordul, mint mi, azoknak hangosan és fenyegetően utána szól, hogy a rendőrök meg fogják büntetni.

A szállásunk két faluval odébb volt, Alsótoldon, a Told-Gold fogadóban. Családi vállalkozás. Minimum három, de lehet, hogy több az egyben létesítmény. Fogadó, de apartmanok is vannak benne, mi egy ilyenben szálltunk meg. Emellett hangulatos és nagyon szépen kialakított vendéglő része is van, az udvaron pedig egy élménysziget, kis tóval, brekegő békákkal. Habként a tortán a belső rész egy sarkában bár is van, csak úgy magyar módra, nem dart táblával, azt meghagyják a puboknak, hanem jó magyar játékgéppel. Amelynek hangja az összes vendégszobában hallatszik, egészen hajnalig. Ugyanis a bár, de mi nevezzük ezután inkább nevén kocsmának, ilyenkor hivatalosan éjfélig, nem hivatalosan kettőig tartott nyitva. Másnap persze a tulajdonosok nem győztek bocsánatot kérni a zajért, de mivel aznap megint csak ők maradtak nyitva a faluban, de még a szomszéd falvak területén is, megint csak háromig sikerült dáridóznia a denevér életmódú, de alkoholt fogyasztóknak..

Hollókő, és mélyen meghajolva kérek elnézést, hogy véleményt merek írni, a Balatonon évek óta haldokló, szezonális "hámáhogynelennékdrága, amikorháromhónap alattkellmegkeresnem" lejmolás módszerét a mai napig mesterszinten alkalmazza. Egész évben fenik, élezik a késeiket, hogy két nap alatt mindenkit megvágjanak.

Húsvétkor a parkolás ingyenes volt. Önkéntesek, polgárőrök, rendőrök (és a hétfői, zsúfoltabb napon határőrök is) állnak minden stratégiailag fontos helyen és irányítják az autósokat. Az elvet, mellyel szétosztottak minket, kettő nap alatt nem sikerült kiismernem. Mindkét napon a központtól egy meglehetősen távol eső (másnap egy még távolabb eső) helyre navigáltak minket, ahonnan gyalog közelíthettük meg az ófalu részt, ahol a húsvét zajlott. Ezzel nincs semmi baj, csak amikor lassan a bejárat felé bandukoltunk, nem is kevés üres parkoló helyet láttunk, sőt, amikor dél körül visszaóvakodtunk a parkolóba, lerakni a felesleges csomagokat, épp akkor engedélyezték pár tucat autónak, hogy olyan helyen álljon meg, az út mentén, ahol eddig tilos volt. Nem tévéseknek, rokkantigazolványt lobogtatóknak, audis főfőnököknek, hanem mezei látogatóknak. A rokkantosokat a legtávolabbi focipályán helyezték el, s amikor felmutatta az igazolványt, akkor megengedték, hogy írd és mondd, 6 személyautónyi hellyel közelebb álljon meg a faluhoz. Tehát nem 700 méterre, csak 660-ra.

Szemtanúja voltam olyan jelenetnek, amikor egy öntörvényű valaki (vagy netalán sen... pardon, nem ironizálok), nem arra akart menni, amerre a láthatósági mellényes mutatta. Azt tudni kell, hogy a fent felsorolt mutogatók mind ugyanolyan libazöld mellényt viseltek. Az autósnak elege lett abból, hogy már harmadszor irányítják balra, egyre távolabb a falutól, miközben jobb kéz felé szemmel láthatóan több száz autó meg tudna még állni, és a következő mutogatónak ellenállt. Pechje volt, mert a rövid hajú, azonosító nélküli, arcát borostával és napszemüveggel takaró illetékes épp nem önkéntes, polgárőr vagy határőr volt, hanem egy rendőr. Ja, pisztollyal, bilinccsel, palackba zárt könnyfakasztó vegyülettel. Akitől az utósunk, miután leparkolt és kiszállt kocsijából, igencsak megkapta a magáét. A renitens, s vele együtt minden közelben tartózkodó megtudhatta, hogy "ha egy szolgálatban levő rendőr azt mutatja, hogy balra, akkor magának kutya kö-te-les-sé-ge balra mennie". A kérdésem már csak az, nem cinikusan, halál komolyan, hogy ha öt szolgálatban levő rendőr mutogatásainak végeredményeként én olyan helyen állok meg, ahol épp ésszel nem tenném, mert hat kocsi áll körülöttem és még a fű is csúszik, és estére össze-vissza horpasztják és húzzák az autómat, mert én a kötelességem teljesítése okán balfék helyre parkoltam, akkor mit fizet ki nekem a ren-dőr-ség?

Szombaton nagyon korán érkeztünk. A szentmise fél tízkor kezdődött, mi már kilenc előtt a tamplom előtt voltunk. Mondjuk oda jutni nem volt felemelő. Az ófalunak egyetlen bejárata van, egyébként teljesen el van választva az újfalu résztől. Ezt a bejáratot eltorlaszolták két iskolapaddal. A tetejükre helyezett kartondoboz már ismerős volt és bárkinek az lehet, de Melindáék nem hittek a szemüknek, nekem meg pláne. Pedig az volt. Belépődíjat kellett fizetni, hogy bejussunk az ófaluba. A templomhoz. Egy misére. A fülünknek nem hittünk, ők viszont hittek a diákigazolványainknak. Így "csak" ezer forint volt a belépő, amúgy kétezer. (Durva becslésem szerint, a zsúfoltabb, hétfői napon úgy ezer autót láttam összesen a parkolókban.)

A belépődíj rögtön az elején, minden teketória nélkül definiál egy helyzetet a falu és a látogatók között. Ez nem egy szabad hely, ahol akadnak látnivalók, de az érdekesebbek, esetleg drágább produkciók megtekintése pénzbe kerül, hanem eleve azért fizetni kell, hogy ráléphessünk a vízszintest és az egymáshoz idomultságot egyáltalán nem ismerő kövekkel borított utcákra, belépjünk egy negyed óra alatt körbesétálható falurészbe. Bent takaros portákat, egyformán fehér-barna házakat találnak. Minden valóban ápolt, gondozott. Ám, úgy vettem észre, a legtöbben, a belépődíj hatására nem úgy tekintenek ezekre a lakhelyekre, mint egy nagyszerűen megőrzött, a világörökség részét képző falurészletre, hanem úgy, mint egy produkció díszletére, melyet az ő drága pénzéből építettek.

Hollókő híres fekete temploma kicsi, ezért a szentmise szabadtéren tartatik. A húsvéti mise több szempontból is különleges. Például ételt szentel a pap. Bárki viheti a kis húsvéti kosarát, benne hagyományos húsvéti étkekkel és személyes tárgyakkal. A szertartás megfelelő részén a pap megszenteli az összegyűjtött kosarakat és tartalmukat. A népes nézősereg dacára alig hat kosár árválkodott a feszület alatt fél tízkor. Az érdeklődők nem nagyon tudtak erről a lehetőségről - ahogyan "jó" ateistaként én sem ismertem eleddig ezt -, vagy a belépőjegy miatt felvették a színházi néző szerepét, aki nem részese az előadásnak. Fura volt látni, hogy azzal szemben, hogy hatan szenteltették meg az ételüket, mintegy százan vették magukhoz az áldozati ostyát a pap és kántora kezéből. Az egész egyszerre emlékeztetett engem a "ha már ingyen van, veszek egyet" és Az operaház fantomja nézése közben tapasztalt "ha már ilyen sokat fizettem, valamit hazaviszek díszletből" magatartásra. Ezen nagyon összekülönböztünk, mert a többiek szerint ez mind valóban megtisztult, meggyónt, hithű ember volt, és megint meg kellett ígérnem, hogy nem leszek rosszindulatú.

Azt viszont akár diktafonra is fel tudtam volna venni, amikor a mise közben az egyik néző a másiknak félhangosan azt ecsetelte, hogy szerinte "nem jó ez a pap", az elhangzott evangéliumot "nem olvasnia, hanem fejből kellett volna mondania". Épp csak hozzá nem tette, hogy "ennyi pénzért".

A misén részt vett az idei vendég, egy lengyel testvérfalu hagyományőrző csoportja is. Szegények, végig a lépcsőn ültek, semmit nem értettek a miséből, a többi ember példáját követve álltak fel és ültek le. A rendezvényvendég, idegen népcsoportok keserű kenyere ez: díszvendégek egy idegen országban, ahol nem értenek semmit az ünnepségből. Ők ráadásul, akármilyen szépen is énekelték a néhai II. János Pál pápa kedvenc dalát, a mise közben nem kaptak érte tapsot. Ez természetes, mégis furcsa volt valahol. De a színpadon, pár órával később már megkapták a megérdemelt vastapsukat.

A húsvéti körment az ófalu piciny voltából eredendően rövid, ennél fogva bárki számára vállalható volt. Mégis, azok közül, akik elindultak benne, csupán a bő fele tudta teljesíteni. Ugyanis a körmenet idejére megnyíltak az utcák szélein a színes portékákat árusító bódék, és befűtötték a kemencéiket a sütödések. A körmenetből pedig a kevésbé igaz hitűek ott maradtak az üvegfúvó és a nyakláncos, ruhás sátra előtt, a korgó gyomrúak leszakadtak a kemencés lángos csalogató illatát megérezvén.

A belépőjegy által létrehozott néző-produkció viszony nem tudott beteljesedni. A mise volt egy egyik "látványosság" - bocsánat nem én mondom, a fentiekből látszik, az átlag látta így. A másik a locsolkodás lett volna: két-három népviseletes lányt üldözött végig a falunk négy-öt népviseletes fiú vödörrel a kézben és egy alkalmas helyen a szerencsétlenek nyakába zúdította a tartalmát. Mindezt nem a lányok üdvéért, nem a népszokás kedvéért, hanem látnivaló gyanánt. Menetrend szerint, ahogyan az aquaparkban időre indul a hullámmedence, ahogyan a vasúti parkban fütyül a gőzmozdony. De erről értekeztem pont két éve. A többi népviseletbe öltözött falubéli pedig álló nap az utcákat rótta, és ha rájuk irányult egy kamera, illedelmesen megálltak és hagyták fotózni magukat. A bátrabbak és a más országokat is megjártak, mint például a maroknyi japán turista nem csak őket fotózta, de melléjük álltak és velük fényképezkedtek. Tisztára mint a Colosseumnál, ahol római légionáriussal és Caesarral lehet közös fotót csinálni, ahogyan Disneyland-ben vagy Las Vegasban a jelmezes statisztákkal. Csak Hollókőn a közös fényképért még nem kértek pénzt a jelmezes, pardon népviseletbe öltözöttek. Azaz kértek, már a bejáratnál.

Az utolsó látnivaló a színpad és a rajta egymást követő néptánc és népzenei együttesek voltak. Nagyon érdekes, de tömény. Jó ebédhez szólt a nóta hét órán keresztül. Csupán hétfőn, egy alkalommal volt regős (mesélő ember) a színpadon. Ezen kívül csak tánc és zene. Se táncház, se vetélkedő, se húsvéti játékok bemutatója. Ismét csak a néző-előadó párosítás erősítése. Megjegyzés: a színpad elrendezési okok miatt olyan helyen volt, rögtön a bejáratnál, hogy aki csak arra volt kíváncsi, az jegy nélkül, a kerítésen túlról is élvezhette az előadásokat.

Este láttuk a híradóban az összeállítást a Skanzenről. Ott bezzeg volt tojásgurítás, tojásseprés és mindenféle interaktív élmény. Hollókő színház, Szentendre játszóház. Ez volt a tanulság. Pedig igény itt is lett volna. Mindösszesen két foglalkoztató hely volt. Az írókával történő tojásfestő pad. Ahol legfeljebb hat szerencsétlen próbálhatott viasszal mintát varázsolni a tojásokra, ha a szél nem fújta volna minduntalan el a gyertyáikat. A másik hely pedig a hungarocell és műanyag tojásfestő ház volt. Eredetileg gyermekek foglalkoztatására tervezték, idén voltak először és nem gondolták volna, hogy ekkora siker lesz. Meglett családapák, lárvaszemüveges, agyonszolizott, cigarettázó plázacicák és türelmetlen óvodások álltak sorba, hogy bejuthassanak és alkossanak valamit műanyagból, előre gyártott öntapadó mintákból és sablonfestékekből. Folyamatos volt az érdeklődés, az első nap végére elfogyott mind a két napra megvásárolt alapanyag-mennyiség. A szervezők egyszerre sírtak és nevettek.

Az igény az interakcióra, fogdosásra, készítésre megvolt, az biztos. Aki elhaladt a két korongozópad mellett, és látta, hogy üres a szék, mind leült, hogy akkor most korongozik egy picit. Csak utána döbbent rá, hogy a korongon már egy kész és egyébként csodálatosan szép agyagedény található. A pad csak illusztráció volt, nem kipróbálható szerkentyű. Leginkább viccel ütötték el zavarukat: "Látjátok? Ilyen gyorsan megcsináltam ezt. Seperc alatt."

Nem szeretnék senki fárasztani a hely tereprajzával, pedig megérné. Így csak szépen mindenki elhiszi nekem, hogy aki rendelkezik helyismerettel és akar, az be tud menni ingyen a faluba. Nem csalás nem ámítás. Úgy valahogy, ahogyan én Vácon tudok úgy haladni, hogy egyszer sem találkozom a település végét jelző táblával, aztán hirtelen mégis csak egy Vác tábla jön velem szemben, tehát kint vagyok a városból. Hollókőn is vannak rókaösvények. Az egyiken két rendező posztol és kéri a karszalagokat bemutatásra, a többin nem, onnan be lehet sétálni a faluba.

Több szilánkot nem hintek a lábatok elé. Aki nem hiszi, és személyesen ellenőrizné - netalán akinek kedvet csináltam a helyhez - azzal találkozunk jövőre, a 2008-as húsvéton.