Tíz kicsi színesbőrű

Fura dolog ez a politikai korrektség. Meg a kikérjük magunknak, hogy cigánynak, négernek vagy magyarnak neveznek. Korrekt alakban roma, színes bőrű és hun. (Ez utóbbiból tessék kiérezni a gúnyt!) És nem elég, hogy ma vigyáznunk kell a nyelvünkre, hanem oly kor következik, amely eddig csak a humoristák abszurd vízióiban fordulhatott elő, hogy pl. a "Húzzátok, cigányok!" refrénű nótát lassan már csak "Húzzátok, romák!" alakban szabad énekelni. Én legalábbis nem tudom másra fogni azt, hogy Agatha Christie saját, Tíz kicsi néger (Ten Little Niggers, 1939) című regényét "...és már senki sem!" (And Then There Were None, 1949) adaptálta színpadra. Nálunk a Vidám Színpad tűzte műsorára, mivel azonban ezzel a címmel nem lehet beterelni a nézőket a színházba, a darab alcíme, zárójelben továbbra is tíz kicsi néger. Fura, fél megoldás. A színdarab-változatban mindenesetre a híres jós-vers-átok-mondóka már "finomított" alakban szerepel: "Tíz fekete ember..." emígyen kezdődik.

De lendüljünk tovább eme, korunk szülte anomálián és boncolgassuk egy picit a darabot. Azon kevesek kedvéért, akik nem ismerik a történetet*, a rövid szinopszis a következő: Tíz ember érkezik egy apró, kopár szigeten álló villába, valamikor a huszadik század elején, tehát jóval BC (before cellphone). Két szolgáló, egy titkárnő és hét vendég. A házigazdájuk másnapra jelzi érkeztét, de ez soha nem következik már be. Lassan az is kiderül, hogy a házigazdájuk talán nem is létező személy. A házban egy versikét találnak, mely megjósolja tíz kicsi néger halálát. S a vendégek lassan, egymás után a versben leírt módon hullani kezdenek. Talán mondanom sem kellene, de a krimi királynőjének ez, talán a legismertebb műve, abból a szempontból is, hogy minden túlélő horror ennek szárnyai alól bújt elő. Hermetikusan elzárt embercsoport, mely folyamatosan fogyatkozik, s eme folyamat során az íróknak vagy filmrendezőknek kitűnő alkalma nyílik egyrészt az emberi idegállapotok, külső és belső konfliktusok, jellemek felemelkedésének és bukásának ábrázolására, másrészt a válogatott halálnemek kitalálására és bemutatására.** Anélkül, hogy bármit elárulnék, elmondhatom, hogy a könyv végére mindenki meghal. Nem ez a csavar, fordulat, érdekesség, csúcspont a regényben.

Miért ülnek be tehát az emberek egy olyan színdarabra, amely nem valódi színmű, csak egy könyvadaptáció, ennélfogva sosem lesz olyan jó, mint Christie eredetileg is színpadra írt művei? Talán, hogy átéljék élő játékban is a borzongató történetet, talán mert tényleg nem olvasták a regényt (mint én a darab előtt). Egy biztos, a Vidám Színpad nézőtere tegnap este tele volt és akár ismerte a történetet a néző, akár most találkozott először vele, mindenképpen elégedetten távozhatott, mert ez a változat tartalmaz még egy csavart a könyvhöz képest (a filmváltozatoz képest talán már nem), így senki nem lehet igazán felkészülve.

A díszlet ötletes, egy japán stílusban berendezett nappali, de az európaiaknak szánt változat, tehát az alacsony asztalnál nem a földön ülnek, a sarkukon, hanem a földbe süllyesztett székeken. Itt játszódik minden mozzanata a darabnak, tehát nincs díszletváltás. Nekem ugyan a szobában elrendezett tárgyakat nézve az volt az érzésem, hogy a berendezők kimentek a bolhapiacra és beszereztek mindent, amit japánnak véltek, de nem akarom őket megbántani; az is lehet, hogy az én tudatlan szemem nem ismeri fel csak a két Buddha szobor, a lakkozott göcsörtös fa és a kanji jelekkel telerótt papirusz feng shui alapján létrehozott harmóniáját.

A színészi játékra nem lehetett panasz. A címszereplő Benedek Miklóstól elvárható volt a nemes játék, s ő hozta is a kiöregedett törvényszéki bíró alakját úgy, hogy ha kell, egyedül is vitte volna a vállán az előadást, de erre nem volt szüksége. Mind az idősebb szereplők, Borbás Gabi, Drahota Andrea, Verebély Iván, mind a fiatalabb gárda nagyszerűen játszott. Senki nem nyomta el a másikat, csak amennyire a szerepe diktálta. Kárász (Família Kft) Zénó továbbra is izzad, de amíg a szerepe megkívánja, addig ez is jól áll neki. Kovács Vanda és Szakács Tibor és a többiek a taps mellé még tetszésfüttyöt is begyűjthettek. Az, hogy az általuk megformált karakterek lelki vívódását, egymásra gyanakvását, múltbeli tetteik megbánását nem sikerül tökéletesen ábrázolniuk nem a színészek, hanem inkább a szövegkönyv hibája. Sok apró részletet kihagyott az író, hogy feszesebbé tegye a párbeszédeket és a cselekményt. Valamit-valamiért, mondhatjuk.

Nem is szaporítom tovább a szót. A Tíz kicsi néger színpadi feldolgozása könnyed esti szórakozás. A rejtély megoldásával, happy enddel és hosszan tartó tappsal. Ajánlom tehát mindenkinek.

* Figyelem! Ezt a kommunikációs trükköt vakcsoport képzésnek hívják és a fenti, általam alkalmazott a jóindulatú fajtából való. Úgy tippelem, a cikk olvasóinak legalább a fele-háromnegyede nem olvasta/látta ezt a művet, mégis elhitetem velük, hogy ők a kisebbség.

** Nem szívesen sorolok neveket, de ha kell: Alan Dean Foster regénye a Thing, melyet John Carpenter vitt filmre, vagy a legutóbbi horrorok, mint a Resident Evil például. De a Lőrincz L. László rajongók jelentős hányadának a szintén 10 kicsi néger utánérzetű Gonosz és a fekete hercegnő a kedvenc LLL regénye. Stephen King több könyve alapul ilyen alaphelyzeten. Ezekben mind az a közös, hogy az alapszitu megegyezik, de természetfeletti megoldásokat kínálnak, mert nem tudtak olyan frappáns és logikus magyarázatot, mint A. Christie. Vagy csak a klasszikus krimi ment ki a divatból.

[másodközlés - megjelent 2005. április 15-én a Parsecen]