Stílusgyakorlatok Pesten és Kapolcson

Írva

Az egész a könyvvel kezdődik. Mint oly sokszor.

Raymond Queneau 1947-ben írta meg Exercices de style (Stílusgyakorlatok) című könyvét. A kötet legelején egy apró, hétköznapi történetet olvashatunk. Egy férfi felszáll a buszra, ahol lökdösődésbe, majd szóváltásba keveredik. Később ugyanez a személy a pályaudvar előtt találkozik a barátjával, aki szóvá teszi, hogy túl hosszú a kalapján a paszomány (díszítőzsinór). A kötet további oldalain ugyanezt a történetet olvashatjuk 99 különböző stílusban. Táviratilag, dadogva, költőien, jegyzőkönyvbe mondva, színdarabként, verselve. Humorosan, zaklatottan, gyászolva, drámaian...

Játszva

Stílusgyakorlat a Komédiumban

A könyv magyarul is megjelent, a francia intézet támogatásával, két nyelven, tehát nyelvtanulóknak és szórakozni vágyóknak egyaránt ajánlott kis olvasmány. Ám a magyar kiadás már csak folyománya volt egy pompás eseménynek, mégpedig annak, hogy a Komédium Színház színpadra vitte a könyvet. A Stílusgyakorlat című előadásban, szünet nélkül mintegy negyven féle módon adja elő Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor a fenti történetet. Az előadás pedig remek, hiszen a készítők minden belevittek, amit a színház adni tud a leírt szöveghez és mindent ki is hoztak belőle amit lehetett. Azont túl, hogy a jelenetek a szöveghez hűen vidámak, drámaiak, lassúak, zaklatottak, a képi világukban is folyamatosan váltogatják a stílusukat. Láthatunk a színen két írót, akik ugyanannak a titkárnőnek diktálnak, van boncolóorvos, rap-banda és kényszerzubbonyos beteg. Láthatunk próbáló színészeket és direktort, de van, hogy a színen egyetlen katódcsöves rádión kívül semmi más nincs és mi csak a színészek hangját halljuk, épp, mint a (manapság már kihalófélben lévő) rádiójátékokban. A darabot valójában nem hárman játszák, mert a sarokban csendes untermanként egy zongorista ül, aki időnként zenei kíséretet ad a látottakhoz. A legemlékezetesebb ilyen talán a közönségkedvenc némafilm-feldolgozás, amikor stroboszkóppal megvilágítva, korabeli Chaplin és Harold Lloyd stílusban előadva láthatjuk a jelenetet.

A másik közönségkedvenc jelent pedig a kaszáló paraszt és a fia. Ha másért nem, azért biztosan, mert a többszázadszor játszó színészek (Gáspár és Bán) itt szokták elnevetni az előadást. Ezzel felhőtlen örömet okozva a nézőknek, de ellaposítva a jelenet végkifejletét, amikor a fiú kiegyenesíti a kaszát és felkel a sorsa ellen. Mert ez az előadás ilyen. Egy jeleneten belül képes hangnemet váltani, sokszor van mélyebb mondanivalója, mint amit a felszínen látunk. Ilyen a zárójelenet is, mely a cenzúráról szól vagy a média-tudatformálós, amikor is Dörner papírlapokat oszt a közönségnek, és azok méltatlankodására a megfelelően reagál. (Nem lövöm le a poént.) Mert ez az előadás, ismétlem, ilyen. A közönség is játszik. Hol tudatosan, mint a diktálós jelenetben, hol tudat nélkül, amikor valaki mindig elköhögi magát a kellő pillanatban, hogy annak a színpadon megfelelő hatása lehessen.

A Stílusgyakorlat az egyik legszórakoztatóbb darab, amely manapság a színházak műsorán megy. Egyedi és töretlen sikerű. Tájékozatlanabb riporterek mindig megkérdezik a színészekkel felvett interjúk során, hogy mi változott a darabban a kezdetek óta. Pedig a lényege, hogy semmi. Sem a szavak, sem a színészek. A komédium reperoárján a darab címe után szerepel egy szám, az jelzi, hogy hányadik százas előadássorozatban járnak. Most éppen Stlusgyakorlat az 501-től a címe. A darabra nehéz, de nem lehetetlen jegyet szerezni és bátran bíztatok mindenkit, próbálja meg, mert megéri a fáradozást.

Újrajátszva

SzeMaSzu társulat

A klasszikus Stílusgyakorlatot volt szerencsém kétszer is látni a színpadon, és még nagyobb szerencsém volt, amikor még a 301-es sorozat idején, a Színházi világnap alkalmából a Magyar Televízió, amely akkor még valóban értéket közvetített, levetített és én rögzítettem videómagnóval. A szerencsés sorozat pedig úgy lett teljes, hogy Kapolcson, az idei Művészetek Völgye idején láthattam a SzeMaSzu társulat stílusgyakorlatait.

A Gyakorlatok színéről és visszájáról (Háromszög-gyakorlatok) című előadásnak semmi köze Queneau művéhez. A Szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatának tanárai által létrehozott kísérleti darab viszont ugyanúgy utat talált a közönség szívéhez, mint a Komédium előadása és ezért a pár előadásra tervezett miniturnét az alkotók meghosszabították, folyamatosan játszák és már másodszor hozták el a kapolcsi Faluházba, ahol nekem is volt, ismételem, nagy szerencsém látni.

A darab két részből áll, de mindkettőnek témája ugyanaz, a szerelmi háromszög. Az első részben az Anna Karenina zanzásítot változatát láthattuk, felejthetetlen módon. A három játszó (Molnár Ibolya, Szebeni Zoltán és Szurmik Zoltán) közül az amelyik reflektorfényben volt, a rá szabott szerepet (Anna, Karenin, Vronszkij) adta, és a barátai kérdéseire válaszolva mondta el, hogyan látta a történet részleteit a saját szemszögéből, míg az éppen nem játszó színészek és a rendező a barátokat, a kérdező, aggódó, kritizáló társaságot személyesítették meg. Ott ültek a közönség között, s ezáltal pillanatokra úgy tűnt, mi kérdeztünk a képzeletbeli személyektől.

De még fel sem ocsúdhattunk, máris kezdődött a második rész, mely már az orosz drámától elvnatkoztatva, általában foglalkozott a szerelmi háromszög kérdésével. Mindjárt az elején egy kézfejek által eljátszott bábelőadás mondta el, mi történhet férfi-nő-férfi között (az obszcenitást sem mellőzve), majd fordult a színpad és jöttek sorban a különböző stílusokban előadott jelenetek. Kikerülhetetlen az összehasonlítás a Komédium darabjával, de igykszem a lehető legrövidebbre fogni. A visszában nem egy történetet láthattunk, mint a Stílusgyakorlatban, hanem csak a téma volt közös. Volt itt hordós történet a dekameronból, szabadvers, bábszínház, anekdota és Sex Action dal és Nagy Bandó féle rajzos humor, amikor is elkezdenek rajzolni valamit (rombusz, szőröcskékkel), de nem az lesz belőle, amire a közönség gondol (sárkányrepülő). Bizonyos jelenetek visszont igenis visszaköszöntek a pesti színházas előadásból. Például a zongorakíséretes némafilm, melynek sajátos báját az adta, hogy hátulró hangosan lehetett hallani, amint szegény világosító ki- és bekapcsolgatja a világosítást. De déja vu érzetű volt a kórházi jelenet valamit természetesen nem tudták kihagyni azt a változatot sem, amikor a rendező két színésszel próbál egy darabot. De ezt nem negatívumként említem. Csak a jelenetek alapjai voltak hasonlók, sem előadásmódjuk, sem végkimenetelük nem. Míg a Stalusgyakorlatban a három színészt elnémítják és így lesz vége a darabnak, addig itt a három színész (színpadon színészt játszó színész) hirtelen előadásról kivonuló közönséggé alakul, akik fennhangon vitatják meg a történetet. Ez a lecsengés például nekem sokkal jobban tetszett, mint az "eredeti".

A SzeMaSzu remek előadása azon túl, hogy hasonlóan mély nyomokat hagyott bennem, mint a Stílusgyakorlat, valódi Művészetek Völgyés élmény is volt. A Faluház szomszédságában ugyanis Ferenczi György adott éppen lendületes szájharmonika koncertet, amely nagyon nem illett az orosz érzékiséghez, de a színészek ezt is lereagálták. Ahogyan a kinti esőt, a benti fülledtséget, a csillogó szemmel figyelő, de néha zavarban levő közönséget is.

Köszönet nekik a nagyszerű előadásért, és a délutáni Utza színház megszervezéséért is. Jövőre, remélem, ugyanitt.

[másodközlés - megjelent 2006. augusztus 4-én a Parsecen]