Nekrológ egy macskáért

Hát ez ilyen...

A mai Metro újság címlapján, a szokásos érdekes statisztikák rovatban a macskákkal foglalkoznak. "Magyarországon körülbelül hárommillió macska él." Hát most már egyel kevesebb. Ma reggelre halva találtam az egyik kismacskámat. Ott feküdt, szegény a konyha bejárata előtt, mintha csak napfürdőzne, de tekintve, hogy reggel hat óra volt és borús idő, erről szó nem lehetett. A szája nyitva, melyből utolsó leheletével kiköpött valami csúnyát. Beteg volt már. Sípolva vette a levegőt és köhögött, fuldoklott már napok óta, valószínűleg enni sem tudott. Én pedig képtelen voltam segíteni rajta. Sosem voltak egészen a mi macskáink, megfogni nem lehetett őket. Még betegen is elszaladt, ha közeledtem felé. És talán abból is látszik, hogy nem volt az én macskám, hogy nem ment el. Azok a macsekok, akiket az ölemben neveltem, engedtem, hogy velem napozzanak a nyugágyon, akiknek madzagot és vesszőt mozgattam játék gyanánt, azok mind elmentek meghalni. Egyikre sem emlékszem, hogy a ház körül találtuk volna meg a tetemét. Egészen kiskorom óta vannak macskáink, hol egy, hol hat, de egyet sem láttam halva. Gyermekként talán elrejtették előlem a felnőttek a testeket, de már elég régóta én vagyok a felnőtt.

Nem tudnám összeszámolni, hány macskát gondoztam eddig életem során. Talán egy tucatot. Mindegyikük elment, mert ez a természet rendje, de ennyire, mint most még nem éreztem eddig, hogy meg kéne elmékeznem róluk. Szegény kis vakarcs, amely most hullott el. Még csak nem is a legszebb volt. De nem is a legnyomorultabb, mert volt görbelábú, beteg gerincű cicónk is. Volt olyan, amelyiket egy emeleti lakásból menekítettük a kertes házba, de volt olyan, amelyet egyenesen a pesti betondzsungelből hoztam ki vonattal a szabadabb kertvárosba. Volt amelyiket kaptuk és volt olyan, amelyet elhoztunk. Természetesen volt befogadott kóbormacs is, és naná, hogy voltak, melyek oda születtek a házba. Mint ez a picit szürke, félperzsa szőrgolyó. Aki holtában nem volt kerek, hanem egy kinyújtott, sima szőrű mintacica. Ha felállítottam volna a lábaira, akkor szépen megállt volna, ki sem kellett volna tömni. Mert merev volt szegényke, igen.

A szemei is nyitva voltak, de nem mertem beléjük nézni. Szégyelltem magam. Este hallottam őt a garázsban zihálni. Akkor is meg kellett volna próbálnom megfogni, és ha sikerül bevágni magam a kocsiba és keresni egy orvost. Nem tettem. A garázs szent hely. Oda járnak agonizálni a cicáink. Mint az a legenda beli völgy, ahová az elefántok vonulnak el meghalni. Amelyik cica a garázsban gyengélkedik, arról tudom, hogy nincs sok hátra neki és hagyom csendben elmenni. Ha lehetne, persze elvinném elaltani őket, mert inkáb ne szenvedjenek szegények, de eddig egyiküknél sem került erre sor. Ilyen ez... Gyáva vagyok, csak a betűimmel merek megemlékezni róluk, mint az újságíró, akivel kibabrálnak az életben és ő a lapok, weblapok oldalain méltatlankodik, ahelyett, hogy ott, akkor tett volna valamit. De a jó író, legalább tudja, hogyan írja meg, amit szeretne. Én még ezt sem tudom. Hol tudnék olyan macskás történeteket keríteni, mint például az Ezer macska álma vagy Az ajándék Neil Gaiman tollából. Sehol. Csak írom a buta soraimat és temetem az állataimat.

Egy frappáns végszó kéne ide, hogy majd remélem engem is így temettek el, ahogyan én a cicát. Könnyeden, picit szomorkodva, de nem keseregve, és búcsúztatva, hálával. De most ez sem megy.

--
* Az ezer macska álma (Dream of a Thousand Cats) a Sandman című képregénysorozat 18. része. Magánfordításban talán már olvasható, de ha nem, akkor hamarosan. (ajánlott link: www.kepregeny.net)
Az ajándék (The Gift) pedig a Tükör és füst (Somke and Mirrors) című novelláskötetben szerepel. Mindkettőben macska, macskák a főszereplők és viszonyuk az emberhez. Ahogyan a macska szinte minden Gaiman történetben, legyen az regény, novella, film vagy képregény, felbukkan.