Bogdán István: Őfelsége magánnyomozója

Minden sallang nélkül: Filamér egy magánnyomozó egy mesebeli királyságban, Ludóciában. Egy napon maga a király béreli fel őt, hogy leleplezze a trón megdöntésére irányuló szervezkedést. A főhős nemsokára egy komplett bűnbandával találja szemben magát, melynek feje valahol a gyárosok közt keresendő, de tagjai az arisztokrácia, az udvartartás, a kisvállalkozók és természetesen az utcai zsiványok. Míg Filamér csak szedett-vedett figyelőhálózatára, egy nemszeretem, de becsületes rendőrtisztre és egy vén csoroszlya udvari varázslóra számíthat. Ám nem lenne mesekrimi a mesekrimi, ha nem a legkisebb királyfi, azaz az egy szál nyomozó nyerne a százfejű szörnyeteggel szemben. Filamért mindig magánál hordott harmincnyolcasa, jókedve, keleti harcművészeti ismeretei és kemény ökle minden helyzetből győztesen hozza ki, hogy, ahogy az lenni szokott, a jó elnyerje a jutalmát és a gonoszok a megérdemelt büntetésüket.

--

Lassan tíz éves lesz azon igyekezetem, hogy fűvel-fával megismertessem a kedvenc könyvemet. Erre csak a pár évvel ezelőtt zajló nagy könyvmizéria csak rásegített, amikor is szembemenvén az árral nem az iskola és média által sulykolt kötelező és bestseller olvasmányokra voksoltam, hanem erre a könyvre.

A szerény kis kötet egy hatalmas sorozatban, az Albatrosz bűnügyi regények közt jelent meg. A borítója sem hivalkodó és a címe sem tűnik ki a töméntelen krimi közül: Őfelsége magánnyomozója. Mi ebben a pláne? Semmi. Pedig a regény igazi drágakő. Gyakorlatilag akármikor idézni tudom egy megfelelő részét, pedig nem egy bölcsek könyve, vagy használati útmutató az élethez. Pláne nem bölcselkedő iromány. Fordulatos, akciódús és pergő krimi. Ami miatt a csiszolt gyémánthoz hasonlítanám az egyrészt az egyedülállósága, másrészt a nyelvezete.

Egyedülálló könyv, mert ilyen nem volt és talán nem is lesz még egy. Magánnyomozó főszereplésű bűnügyi történet egy mesében. A cinikus, kemény öklű és szívű főhős, a könyörtelen bűnszövetkezet, a korrupt hivatalnokok és életunt felső tízezer bármelyik klasszikus gengszterkrimiből ismerős, a királyság, az udvari varázsló, a sárkány pedig a legjobb Grimm meséket idézik. Akinek ez ijesztően hangzana, gyorsan hessegesse el a kellemetlen érzéseket magától, ez egy kiválóan összegyúrt elegye a fenti kliséknek, nagyon finom humorral és feszültséggel átitatva.

Egyedülálló, legalábbis nagyon sokáig egyedülálló volt számomra, a szerzőjét tekintve. Hadd csépeljem tovább azt a mondást, hogy mindenkiben van egy könyv. És szerintem mindenkinek lehetőséget is kéne kapnia, alanyi jogon, az életében, hogy megírhassa. Bogdán István, onnantól kezdve, hogy megismertem és megszerettem könyvét, a titokzatos író volt számomra. Képzeljétek el azt az időt, amikor még nem volt Internet, de még telefon sem nagyon. Egyetlen tévéadó sugározta a semmit. Ekkor még érték volt a könyv. De a szerzőjének utánanézni nagyon nehéz volt. A könyvtárakat hiába bújtuk, Bogdántól nem volt más könyv. Sőt, az akkor még hiteles információforrásnak számító könyvárusok és könyvtárosok sem tudtak róla semmit. Ő egy valaki, aki foglalkozik valamivel, mellékesen írt egy könyvet, és valószínűleg visszatért az eredeti munkájához. Mást nem tudunk elképzelni és ez épp elég volt. Ő lett a misztifikált íróm, a példakép. Aki nem hivalkodik azzal, hogy ő író, miközben negyedszer írja le ugyanazt a történetet csak más helyszínen, más nevekkel. Aki tudta abbahagyni, amikor úgy érezte, nem megy tovább, nem jó a többi. Hej, mennyi irónak kellett volna már rég letennie a lantot, mert semmi újat nem tudnak már mondani és azt is egyre rosszabbul. Akiknek a neve a bevételi forrása, mert ha a neve díszeleg a borítón, noha már rég valami névtelen segéd gépeli a történeteket, azt megveszi a buta nép és ő pedig dőzsöl.

Bogdán István mindez nem. Megismétlem, ha magyartalannak tűnt mondat. Bogdán mindez, amit fent leírtam nem. Ő a hősünk, a követendő példa. Jó sztorid van, tudsz írni (mert megtanultad, nem csak a tévét és a mobilodat nyomkodtad?), írd meg. De utána, ha nincs több, akkor ne írj!

Azóta fordult a világ. Bodgánnak már utána lehet nyomozni, érdeklődni. Be lehet szerezni, más, történelmi munkáit is. De én nem akarom. Szeretek rá úgy gondolni, mint egylövetű, de atombomba lövetű íróra.

Mert az ötlet, hogy ötvözzük a mesét és a krimit, az egy kiváló alap. Ám ezt el is lehet rontani. Bogdánnak sikerült nemhogy nem elrontani, de majdnem tökélyre vinnie. Az író nem magyarázkodik, nem fáraszt minket bemutatással, mint manapság annyira divat. A bevezetőben közli, hogy ez egy mesekrimi és belevág. A jó, magánnyomozós történetkehez hűen egyes szám, első személyben, a magánhekus, Filamér narrációjával. És ezek a monológok fenomenálisak. Rejtő Jenő szándékosan kifacsarta a magyar nyelvet és durván arcunkba csapja a szóvicceit. Bogdán finoman teszi. Az idő eljött, de Fokáz nem. Aki érzékeny az ilyesmire, annak megrezzennek a csápjai, de más olvasók szépen elfutnak felette, élvezheti a cselekményt. Rejtőnél megakasztanak az erőszakos párosítások. Csodálatos Nayala díszműárus és a sziget uralkodója. A mesekrimi királya, Kajetán mellesleg filaterista, de nem egy mondatban, így van időnk feldolgozni.

Lám, már a mű finomságait boncolgattam, pedig megfogadtam, hogy nem teszem. Az ismertető nem erre való. Egyszerűen szeretném, ha mindenki elhinné nekem, hogy nem bánja meg, ha beleolvas Őfelsége magánnyomozójának történetébe. Egyszerűen olyan könnyed és gördülékeny a nyelvezete, hogy olvastatja magát, pedig nem tőszavas, nem szimpla a közlésmódja. Hallgassunk meg egy ma élő, divatos írót nyilatkozni, hogyan készülnek az írásai. Bogdánén mindez érződik. A megfelelő jelzők keresése és használata, a felesleg kiszórása, az újdonság keresése.

Mint említettem, ha valaki úgy tekinti, de az is lehet, hogy csak a tucatnyi elolvasás teszi, apró bölcseleteket is találhat a történetbe szőve. Mint egy klasszikus színműben vagy regényben. "Fel még csak fel, de le" - mennyit emlegetem, amikor megmászom egy dombot, fát, falat, de utána le is kéne jönni onnan. A főhős reggeli viselkedésénél Norbi egészségtanácsai sem lehetnek jobbak. Ha már felkeltünk ágyazzunk be gyorsan, reggeli előtt torna, az hozza meg az étvágyat és mosdás, mosdás. Szintúgy a helyzetkezelések, hogyan kell feldühíteni másokat, hogyan kerüljük el a lila ködöt. Nem folytatom, de jeleztem, ha igazán a kedvencünkké válik egy könyv, egy film, nagyon sok helyzetben elő tudjuk rángatni és hivatkozni rá.

Végtelen ideig szeretnék beszélni még a regényről és valójában már most túl soknak érzem. Az üresjáratokat mellőző, töltelékmentes regény egy délután alatt kiolvasható, még az olyan lassan olvasóknak is, mint én. Úgyhogy bátram ajánlom mindenkinek, akinek a keze ügyébe kerül valahogyan. A könyvtárak mellett két út is kínálkozik a leendő olvasók elé. Bogdán könyvét sajnos a "szakértők" - akik nem azonosak már említett régi vágású, tényleg művelt és nagy tudású könyvesekkel! - száműzték a keresett könyvek listájáról. Az Őfelsége magánnyomozója nem egy példányát túrtam ki a 100 forintos halomból egy használtkönyv kereskedés sötét sarkában, míg a 'menő kínálat' szánalmas soraitól émelygett a gyomrom. Ezek a példányok, ismerőseim kezében végezték, mint szívből jövő ajándék.

A buta bizniszmenek mellett szerencsére azonban vannak olyanok is, akik látnak még fantáziát a mű kiadásában. Sokszor kérdeztem az elmúlt hónapokban magamtól: ha már Kőváry, Vaszary és Méhes regényei ismét megvásárolhatók, miért ne szerepelhetne a nagy könyvesboltok polcain Bogdán? Íme, ott van. Kétezer forintér mindenki boldogan hazaviheti az átdolgozott kiadást és kezdheti bemagolni a következő neveket: Filamér, Kajetán, Fokáz, Dahón, Lotifán, Atanáz, Xenomér, Medón, Porellon, Gidóz, Agápia, Zakéz, Febrón, Vilibáld, Hermegonész. Köszönet a kiadóknak!