Egészen addig nincs baj egy fikciós művel (regény, film), amíg azt nem állítja magáról, hogy valóság. Teljesen értetlenül állok azok előtt a motorosok előtt, akik kifogásolják a Mission: Impossible 2 című filmben látható motoros jeleneteket, mondván azokat lehetetlenség megcsinálni. Hja, mintha gumiálarcot olyan egyszerű lenne készíteni, melyet felöltve megváltozik a viselő testalkata is. És végképp nem értem mi a jó fenét lehet ennyit nyamnyogni a Da Vinci-kódon, hogy az nem is úgy van a valóságban. Persze, hiszen regény és nem történelemkönyv.

Lássuk a DVC írójának legújabban megjelent könyvét, a Digitális erődöt. Semmi gond nincs vele. Az alapkonfliktus, a történetmesélés és a csavarok nem bonyolultabbak, mint a Knight Rider széria azon epizódjai, amikor is az ötlethiányt a női főszereplő lecserélésével próbálták ellensúlyozni. Jó kis kalandregény és nem több. Az egyik oldalon a DVC-ben visszetérő bevállalós egyetemi professzor nyomoz egy gyűrű után Spanyolországban, miközben az őt követő bérgyilkos és USA ügynökök jóvoltából egymás után hullnak az emberek. Mindenki egy tárgyért és mindenki-mindenki ellen, ezt a helyzetet a klasszikus Amerikai fogócska óta próbálnak filmesek, regényírók több-kevesebb sikerrel másolni. A másik helyszínen, Amerikában egy föld alatti bunkerben a DVC másik szereplőjének itteni alteregójának, a hiperokos és hiperbombázó, de 1+1-et már összeadni képtelen kriptográfusnőnek gyűlik meg a baja a parancsnokával, a kódtörő társával és a világ legnagyobb számítógépével. Ez a vonulat még lehangolóbb, mint az európai kergetőzés.

A történet egyébként dióhéjban annyi, hogy az USA-nak van egy hiperszupertitkos digitális ügyosztálya. Akárcsak egy másodosztályú Dolph Lundgren filmben. Az ügyosztály hallgatja le a világháló forgalmát és próbálják kiszűrni a (terrorista)gyanús elemeket. Van egy hiperszámítógépük, a leggyorsabb kódtörő a Földön. Egy elbocsátott munkatársuk bejeletni, hogy megalkotta a feltörhetetlen kódot, a Digitális Erődöt. Ezt szépen be is töltik a számítógépbe, mely a megszokott pár perc helyett 18 óra alatt sem képes feltörni azt. Sőt, az Erőd átveszi az irányítást a hiperszupertitkos adatok felett és jelszó nélkül a világnak ereszti az USA minden titkát. A kód, készítője közben meghal, s a gyűrűje, melyen valószínűleg a keresett jelszó található vándorútra indul. Egy turistához, majd egy punk leányhoz kerül. A férfi főhős a gyűrű után, az ő nyomában az említett bérgyilkos és két titkosügynök. Az egyikük neve természetesen 'Smith ügynök'. Spanyolországban, mint egy harmadosztályú Dolph Lundgren filmben, mindenki meghal.
Eközben a bunkerban egymás ellen fordulnak kollégák, feljebb-, alább- és alávalók. Az alapkérdés ama régi etikai dilemma, hogy lehallgatni magánemberek beszélgetését alkotmányellenes, de lehallgatva bűnözők beszélgetését, meg lehet előzni a bűncselekményeket. A bunkerben senki nem az akinek látszik, aki mégis az sajnos meghal. Az utolsó negyedórában, akarom mondani 40 oldalon természetesen végveszélybe kerül az USA minden titkos adata, amit csak az utolsó másodpercben tudnak megmenteni. Tisztára mint egy negyedosztályú Dolp Lundgren filmben, nem?

A Digitális erőd tehát egy fikciós regény, ezáltal felesleges olyanokkal előhozakodnunk, hogy mekkora baromság, hogy a hiperszámítógép csak faltörő kos módszerrel tud kódot fejteni, egyáltalán, hogy azt feltételezik, hogy mindenki szöveges kódolást használ. Nem mosolygunk úgy, mint a hülye gyerekre, amikor olvasunk, mondván, hogy egy tisztesebb punk buliban 3 percig nem maradna életben egy nyakkendős egyetemi tanár, s hogy a legszuperebb védelemmel ellátott iroda ablaka miért törik be egyetlen zúzástól. Még a szerző megalomániáját is elnézzük: hárommillió processzor egy gépben, 1998-ban. És ha mind meghal a Y2K-tól? Egyedül az író öntömjénezésekor lesz úrrá az olvasón az érzés, hogy azonnal kivágja az ablakon a kötetet. Nem elég, hogy ténylegesen leszállóágban levő TV sorozatokban is égőnek számító ötleteket dob be az író, hanem ugyanezen ötleteket később más szereplők szájával az egekig dicséri, mondván, micsoda 'mesteri húzás' volt a színlelt telefonhívás.

Szóval minden tényleges valóságtól eltérő mozzanat és tény fölött szemet hunynánk, ha az idióta és kutyának sem kellő ajánlók közt nem szerepelnének egy állítólagos valós USA védelmi szakember szavai, mely szerint nem is sejthetjük, hogy az író mennyire közel jár az igazsághoz? Ja, ha így kioktatnak bennünket, akkor meghunyászkodva elismerjük, hogy még csak nem is sejtjük, milyen közel jár az író a valósághoz. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a titkosításokat úgy kezeli mintha egyetlen egy algoritmus létezne a világon. Olybá veszi, mintha nem létezne fotó vagy egyéb adat mögé rejtett szöveg. A prímszámok kriptográfiai szerepéről sem beszél a néhol nagyon is szakkönyvszagú kioktatásaiban. Arról aztán végképp fogalma sincs, hogy még az egyprocesszoros gépeket sem vízzel oltják tűz esetén, pláne a "közel jár a valósághoz" kétmilliárd dolláros gépet. 1998-as regény lévén a nagysebességű otthoni vonalak, a P2P (filecserélők) nem létét nem lehet az író szemére vetni, ahogyan az egy évvel később a mozikban kvázi levédődő Smith ügynök nevet sem. Ebbéli indulatunkat inkább átplántáljuk a kiadóba, aki elfelejti közölni, hogy ez a könyv az író régebbi, ennélfogva gyengébb regénye.

Nehéz zárószavakat találnom eme cikk végére. Miután Orwell 1984-ének utópiája nem valósult meg, '84-ben az megjelent egy másik utópia, mely felé nyílegyenesen száguldunk. Ez pedig William Gibson Neurománca volt. A Neuromancer a mái napig megrázó, teljességgel elképzelhető jövőt vetít elénk, fikcióssága dacára, és a sűrűn emlegetett printerlapokat leszámítva, sokkal több köze van a valósághoz, mint Dan Brown 15 évvel később megírt ujjgyakorlatának. Ha valaki számtech témájú regényt szeretne olvasni, inkább a Neurománcot ajánlom. Aki pedig a rejtjelezés, kódolás után vágyik az vegye ki a legvékonyabb szakkönyvet a könyvtárból, többet fog belőle tanulni, mint a Digitális erődből.

Olvasónapló (gondolatok a könyv olvasása közben)
1. nap:
- már megint kriptográfusnő a főhős
- ajvé, a pasi meg egyetemi professzor, nem túl eredeti, Mr. Brown
- ez a támaszpont leírás, eh, már akkor unalmas volt, amikor a Kémek mint mi (Spies like us) készült, ott már paródiának szánták, azóta pedig csak elcsépelt lett

1. nap konklúziója: informatikusok ne olvassák el ezt a könyvet, mert sírógörcsöt kapnak

2. nap:
- megkezdődött a fejtágítás, kriptográfia alapjai, de még sem az alapjai, mert a kopaszra nyírt rabszolga fejére írt üzenet, majd hajának kinövesztése, mint titkosítás, a citromlével írott szöveg és a bot köré csavart üzenettekercs kimaradt.
- hol vannak a prímszámok?

2. nap konklúziója: már értem, mit érezhettek kultúrtörténészek a DVC olvasása alatt. Nem csoda, hogy felkapták a vizet.

3. nap:
- e napon rengeteget haladtam
- a cselekmény beindult, de sajnos kiszámítható. Viszont pörgősen ír a faszi, el kell ismerni
- így nem nehéz 500 oldalt írni, hogy minden fejezet másfél oldal. A könyv harmada nem más mint a fejezetek végén lévő üresség.

3 nap eredménye: senkinek nem fogom ajánlani ezt a könyvet.

4. nap
- arggh, persze, hogy nem kód hanem vírus, persze, hogy SUSAN a jelszó, persze, hogy 1 másodpercnél adják meg a kódot, amit úgyis tudtam, hogy ### lesz.
- a végjáték unalmas, én a hackereknek drukkoltam, hogy szerezzék meg az USA adatait :)

4 nap vége: na ettől az írótól sem fogok olvasni többet. A könyvet odaajándékozom a könyvtáramnak.