Mirrormask (Tükörálarc)

Mirrormask
© 2006 Sony Home Entertainment

Hát ilyen.

Próbálom magam beleképzelni azok helyébe, akik még nem látták Dave McKean munkáit, legyen az festmény, könyv- vagy CD borító, illusztráció vagy képregény. A szürreális rajzait, néha követhetetlen montázsait, kollázsait nem egyszerű befogadni. Ahogyan nem egyszerű sétagalopp befogadni mindezt mozgókép formában. Nem is várható el, hogy mindenkinek maradéktalanul tetsszen, mint egy buta nyári slágerzene, én mégis tiszta szívvel szeretném ajánlani a Mirrormask (Tükörálarc) című filmet.

A Mirrormask egy mese. Természetesen. Egy Helena nevű kislányról szól, aki a cirkuszban dolgozik a szüleivel és ki akar szabadulni az illúziók világából, a valódi életbe. Aztán hirtelen egy még varázslatosabb és félelmetesebb világba kerül, ahonnan kiszabadulni már csak azért sem olyan egyszerű, mert egy ottani hercegkisasszony a Tükörálarc nevű varázstárgy segítségével kilépett a valódi világba és elfoglalta Helena helyét. A lány egyetlen esélye, hogy megtalálja az álarcot és újból helyet cseréljen a hercegi csemetével.

Mirrormask

Ahogyan az ilyen, valódi világos - varázsvilágos filmeknél az Oz a nagy varázslótól kezdve, Alice-on át, a Fantasztikus labirintusig vagy egészen a nemrég bemutatott Narniáig bezárólag lenni szokott, a főhősnek akadnak segítőtársai is. A zsonglőr Valentine, a Hasznos kis könyv és számos furábbnál-furább epizódszereplő, mint az óriások, a macskás öregasszony, a könyvtáros, a miniszterelnök. Helenának szüksége is van segítségre, mert abban a világban, amelyben mindenki torz álarcot visel, halak úsznak a levegőben, a vérszomjas szfinxek buták és derékig sem érnek, a macskáknak félelmetes emberi arcuk van és a pingvin-gorilla hibridek mindegyikének Bob a neve, nos ebben a világban a földi lány eleinte nagyon nehezen igazodik ki.

A történet természetesen happy enddel végződik, noha a kis hőst elárulják, a gonosz királynő saját lányaként magához láncolja, megsemmisül a kis barátja és a földre szökött hercegnő elkezdi bezárni a kapukat, hogy Helena ne juthasson vissza a saját világába.

A film forgatókönyvének írója Neil Gaiman, angol származású újságíró, képregényíró. Legjelentősebb műve mindmáig a Sandman sorozat, de emellett számos emlékezetes képregény született a tollából, hogy csak a Books of Magic vagy a Black Orchid sorozatokat említsem. Ma Amerikában élő, főként író. A Stardust, a Corlaine, az Amerikai istenek, és az Anasazi Boys regények elkövetője. Dave McKean a jelenleg is Angliában élő illusztrátor, aki a kezdetek óta együtt dolgozik Gaiman-nel. Első közös alkotásuk a Violent Cases című rajzos történet volt. Mckean rajzolta a Sandman összes részének borítóit. Közös "képeskönyveik" a Day when I swapped my dad for two goldfish, Mr. Punch, Signal to Noise, regényeik pedig a Coraline és a Wolves in the walls.

Aki nem ismeri ezeket a műveket, bátran nézze meg a Mirrormaskot. Ha a csicsás és giccses festmény jellegű, üresjáratokkal teli Narnia után még képes befogadni az első perctől az utolsóig lehengerlő, képi ötletekkel telezsúfolt és egy percig sem pihenő alkotást is, akkor nem fog csalódni. A Gaiman/McKean fanok szintén nem fognak csalódni, hiszen azt kapják, amit várnak, a megszokott minőséget a megszokott párostól.

Akik viszont ismerik a fenti alkotásokat, vagy egy részüket, de nem elvakult rajongók, azok számára sok újat nem fog tartogatni a Mirrormask. Mondják egy író mindig ugyanazt írja. Gaiman eme történte is hasonlít a többihez. A csergyerek-cserevilág motívum már olvasható volt a Corlaineban is. A szüleitől leválni készülő kamasz ott bujkált az apját aranyhalakra cserélő gyermekben. Öregasszony és macska minden művébe kell, ahogyan áthallások, metaforák, nagy lelki igazságok is, mint például ha nem viselünk álarcot, akkor sebezhetőek vagyunk, a gyermek tönkreteszi anyját, hogy ha felnőve otthagyja. És kihagyhatatlan volt az álom, az álmodás taglalása. Ki álmodja az álmot? Álom-e egyáltalán. Már csak az hiányzott, hogy Morpheus előlépjen az egyik sarokból.

McKean is csak a szokásosat hozta, repülő halak (a számuk összesen 42, hogy egy kicsit hazakacsintsanak Angliába), összeollózott lények, sajátságos rajzok (melyeket a filmben a kislány rajzaiként adnak elő), póklábak és karmok mindenütt. Az egyedüli frissesség a Jim Henson Company (Mupet Show, Sesame Street) által szolgáltatott lények. A stúdiónak nem volt újdonság a másik világos fantasy, mint téma, ők a felelősek a Dark Crystal és Labírinth (Fantasztikus labirintus) mesék látványáért.

Nem azt mondom, hogy nem jó, amit csináltak, de semmi új. Csak a szokásos. És ha két ilyen művész szeretné megmutatni magát a filmvásznon is, akkor ez a leghelyesebb útja annak, hogyan kell. Nem kell nagyot durrantani, nem kell elkápráztatni a megszokott közönséget, csak egyszerűen megmutatni a többieknek, az őket nem ismerőknek: így dolgozunk mi. Így mesélünk a szülei által hanyagolt kislányról (Coraline), de így beszélünk komoly dolgokról is, mint a Berlini fal (Falomlás).

Most, hogy már megtették, egy alacsony költségvetésű és ehhez képes igencsak sikeres filmmel, jöhet a nagy dobás. Gaiman évek óta nem tudott mozifilmet írni, most hirtelen zöld utat kapott a Beowulf és a Stardust. McKean pedig végre mint rendező is megmutatta magát, ki tudja, reméljük következő kétszer ilyen jó lesz.

ui.: csak nem állom meg a szurkapiszkát. A fiatal főszerepelő (Stephanie Leonidas) ékes bizonyítéka annak, hogy Cs. Dorina kislányos Elvira utánzatig jutott fizimiskájával is lehet főszerepet kapni mozifilmben, csak ott kénye hagyni a Barátok Közt féle szemetet.

Csifó Dorina Stephanie Leonidas