Nyomtalanul
(A Pretty Little Liars és egy kis krimitörténelem)

Az ember kíváncsi természete sok dolognak az alapja. A felfedezéseké, a haladásé, a gyógyításé és sajnos a tömegpusztításé is. A szórakoztatóipar széles rétege is a kíváncsiságra épül, a skála a szimpla kukkolástól a rejtélyek kibogozásáig terjed. Az előbbiben a szórakozni vágyók más valódi vagy kitalált emberek életébe, csatározásaiba lesnek bele: valóságshowk, szappanoperák és sportmérkőzések garmada várja a világon minden percben a passzív befogadást. Drukkolni a képernyőn egy sportolónak, egy reménytelenül szerelmes szereplőnek vagy egy villa/ház számunkra szimpatikus lakójának, pokolba kívánni egy negatív sorozathőst, egy számunkra nem kedves sportembert - ez az egyirányú szórakoztatás könnyű befogadása. Másképp néz az ember a krimikre, thrillerekre, rejtélyes eseteket bemutató történetekre. Doyle, Christie, Simenon és társaik abból éltek, hogy az általuk felvázolt bűnügyet az olvasóik, manapság pedig a nézők a szereplőkkel együtt próbálják megoldani. Odafigyelnek az apró részletekre, tévedésekre, elszólásokra, megpróbálják meglátni az emberi lélek mozgatórugóinak finom működését a szereplők cselekedetei mögött.

Már a klasszikus krimiírókat is rengeteg vád érte, hogy néha elhallgatnak fontos információkat a kalandvágyó befogadó elől, ezzel kizárva őket a játékból, lehetetlenné téve a rejtély kitalálását még a könyv utolsó oldalai előtt. Ez némely (nem minden) esetben valóban így volt, a klasszikus krimiírók azonban mindig megadták a lehetőséget arra, hogy az olvasó-nyomozó alaposan meggyanúsítson egy szereplőt mégpedig alapos indokokkal. (Ezeket a félrevezető nyomokat, indokokat hívja a szakirodalom red herringnek.) A huszadik század végének és a századfordulónak modern, pergő krimijeinek jellemzője a könnyebben befogadható, kevesebb agymunkát igénylő történetmesélés. A gyermekeket célzó Nancy Drew sorozattól a komolyabb felnőtt krimikig (pl. Gyilkos sorok) mindegyik jellemzője, hogy három, maximum négy gyanúsított szerepel benne, az ő indítékaik viszont általában azonos súlyúak, így az olvasónak, nézőnek nem sok esélye van kitalálni, inkább eltalálni van módja a tettest. A krimi befogadása inkább válik szerencsejátékká, mint elmegyakorlattá, kevesebb koncentrációt igényel, a rosszul megtippelt tettes nem okoz akkora csalódást. Ez a recept hihetetlenül sikeres és elterjedt lett. Bevált az egészen kisgyermekeknek szóló Scooby-Doo sorozatban, fellelhető a most is futó krimikben (Castle).

Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy mégha egy bugyuta, könnyed történetről is van szó, mely felületesen vázol majd old meg egy bűnügyi esetet, a történet alapja akkor is egy titok, mely felkelti a befogadó kíváncsiságát, legalább annyira, hogy végignézze az aktuális 45 percet. (Nyilván, akit nem érint meg a titok leleplezésének szele, az gyorsan elkapcsol.) Ha pedig olyan sorozatról van szó, melyen megtalálható egy átívelő történetfonál, és ez a fonál egy rejtély, az természetesen hetekre a képernyő elé ragasztja a közönségét.

A kérdés már csak az, hogy mi kell ennek a közönségnek a megtartásához? Az amerikai tévésorozatok 20-22 epizódból állnak egy évadban. Ha a sorozatunk olyan, hogy az első részben, részekben felvázol egy komoly bűnügyi konfliktust és huszonegynéhány részen keresztül csepegteti, adagolja a megoldásához az információkat, az nagy valószínűséggel egy évadra magával ragadja a közönségét. Hogy egyes epizódokban mivel telik el a heti 45 perc, az tulajdonképpen lényegtelen, de a kétezres évek receptje, hogy legyen benne minél több elem. Sport, szerelem, jog, egészségügy, társadalmi ellentétek, családi problémák. (Szeretem LOST receptnek hívni ezt a jelenséget.)

A másik kérdés, hogy mi történik akkor, ha az évad végén nincs megoldás? Véleményem szerint itt egy sorozat ingoványos talajra téved. A Veronica Mars sikere nem kis mértékben volt annak tudható, hogy a három évada alatt négy főszálat oldott meg. Az első két évad végére mindig kiderült az évad eleji titok, a harmadik évad pedig kettőről lebbentette fel a fátylat. A LOST képes volt hét évadon át nem elárulni az alap titkot, de ha visszatekintünk, sok alapkérdést megoldott egy-egy évad alatt valamint az érdeklődés fenntartásához be kellett vonnia időutazást, mitológiát, fantasztikumot.

A Pretty Little Liars most a második évad felénél pengeélen táncol ebből a szempontból. A filmsoroz középpontjában egy öt lányból álló baráti kör áll, melynek egyik tagja, Alison egy nyári éjszakán eltűnik, később megtalálják a holttestét, a négy még élő leányt pedig egy titokzatos, magát A-nak nevező idegen SMS-ekben zaklat, beleavatkozik az életükbe, keresztbe tesz nekik. A látszólag ismeri a lányok minden titkát, ezért először azt gondolják, hogy Alison az, de a holttest előkerülése után ez a feltevés hamisnak bizonyul. A lányok maguk módján megpróbálnak nyomozni a gyilkos után, de tulajdonképpen A veszi rá őket mindig arra, hogy gyanúsítsanak valakit, akikről rendre kiderül, hogy ha nem is fehérek, mint a ma született bárányok, de nem gyilkosok.

A fő szál tehát annak kiderítése, ki a tettes illetve A felfedése, de a sorozatnak ez csupán tíz százalékát teszi ki. A fennmaradó időben a LOST és a Veronica Mars nyomdokain haladva kapunk mindent. Tini-iskolai-drámát (szeretlek, megcsallak, megtéplek), társadalmi konfliktusokat (szegénység, bűnözés, szexuális beállítottság van terítéken, de a vallás szent és érintetlen, mint minden amerikai sorozatban), sportversenyt, családi drámát, szétvált szülőkkel, tékozló fiúkkal. A szálak fő mozgatója és összekötője mégis az, amelyre a cím is utal: a hazugság. A folyamatosan sakkban tartja a lányokat és manipulálja mind őket mind környezetüket, mert ismeri a hazugságaikat és zsarolja őket.

És ez az a pont, ahol a PLL elveszíti a valóság talaját a lába alól. A mai fiatalság nem ismei az éppen 100 éve született Fantomas sorozatot, már a filmfeldolgozás is fél évszázados. Fantomas a megfoghatatlan, kicselezhetetlen ellenfél, a démoni bűnöző archetipusa. Fantomas mindenütt ott van, arca ismeretlen, elméje lépésekkel a vergődő üldözői előtt jár. A PLL A-ja éppen ilyen, de mégis túl sok. Ahogy valóban minden titkot ismer, akár az egy időben egymástól távol zajló eseményeket is, amiként szinte mindenütt jelen van és mégis láthatatlan, kihívás a józan krimiszerető elméjének. Ki lehet ő, hogyan csinálja, mi a célja? Mondom: kihívás, hozzáteszem: egy ideig. Harminc rész után sajnos unalmassá válik. A néző azt érzi, hogy nem csak ő, nemcsak a lányok, de a készítők sem tudják. Mindig gyanús valaki, és amíg nézettség van, addig ki fog derülni, hogy nem ő, aztán ha jön a kasza híre, akkor az éppen gyanús valki lesz a tettes. Vagy gyorsan előhúznak a kapaból valakit, nem fehér nyuszit, hanem fekete bárányt.

Érdekes eljátszani néhány lehetséges megoldással. Az egyik az, hogy a négy lány egyike az. A sorozat a második évad, hatodik részében elzárta maga elől ezt a megoldást. Olyan kijelentések hangzottak el szereplők szájából, hogy annak meghazudtolása lenne, ha valamelyikük lenne A. A másik megoldás, hogy mindegyikük az. Hogy tulajdonképpen egy játékot jászanak, egymást húzzák a hazugségaikkal. Kézenfekvő megoldás lenne, ha Alison élne és ő kínozná egykori háremét. Ezt azonban már nehéz elképzelni, mint ahogyan azt is, hogy egyetlen valaki lenne A (a lányokon kívül). Ismétlem, annyi mindent tesz és tud, annyi helyen van, hogy képtelenség, hogy egy ember legyen. Minduntalan a Hot Fuzz (Vaskabátok) frappáns megoldása jut eszembe, ahol a tettes egy tucatnyi városi díszpolgár. Ám ez már a sorozattól független játszadozás, melyet az első rész után meg lehet tenni. A rákövetkező harminc epizód ugyanis egy fikarcnyit sem vitte előrébb a nyomozást, nem ad egy hajszálnyi információt sem ahhoz, hogy a néző együtt játszon a szereplőkkel. És ez az a vékony jég, mely könnyen beszakadhat, mely érdektelenségbe fordíthatja a nézőket.

Kívánom a Pretty Little Liars-nak, hogy ne ez történjen vele.

Nyomtalanul(A Pretty Little Liars és egy kis krimitörténelem)

Nyomtalanul
(A Pretty Little Liars és egy kis krimitörténelem)