Thor

A Thor című filmmel immár sokadjára bebizonyosodott, hogy bölcs döntés volt kivenni régimódi filmstúdiók (Fox) kezéből a Marvel képregényadaptációk készítését és a Marvel Studios nevű (tulajdonképpen Walt Disney) fimgyárra bízni. A Marvel adaptációk ugyanis rendre eldeformálódtak Hollywood jómunkásembereinek tankönyvből megírt forgatókönyveiben és félreértelmező rendezéseiben. A Thor egy üde képregényfilm, mely éppen annyit mond el, amennyi belefér a két órába, nem csúszik el nyálon és könnyeken, nem robban fel az eltúlzott akciókban. Egyetlen hibája, hogy előzményfilm: kötelező jelleggel bemutatja egy karakter hátterét és emiatt másra már nem jut idő.

Pedig ez a történet nem ott kezdődik, ahol a film maga, hanem picit régebben. A hatvanas évek végére két képregénykiadó nőtte ki magát Amerikában. A versengésük nem csak a népszerűségre korlátozódott, hanem az ötletek elhappolására is. Az egyiknek lehetett egy jól nyilazó karaktere (Green Arrow), akkor a másiknak is lett (Hawkeye). Az egyiknél befutott a nyúlékony, gumiember (Plastic Man), akkor a másiknál is megjelent egy (Mr. Fantastic). Amíg lehetett, másolták egymást, de pereskedések után, már vigyáztak arra, mit tesznek az olvasók elé. Ezért történhetett, hogy amíkor rájöttek, hogy nem minden szuperképességet lehet és kell radioaktivitással, idegen lényekkel, vegyi kísérletekkel magyarázni, mert a mitológiák hősei szintén szuperemberek hozzánk képest; nos ekkor a DC Comics a görög mitológiához nyúlt (Wonder Woman, Flash), a Marvel nem tehetett mást, egy másik mondakört, a germán eddákat találta meg. Így került a Marvel szuperhősök soraiba elébb Thor (Odin fia, a mennydörgés istene), majd Loki (Thor öccse, az álnok cselszövő), majd Odin és az egész valhallai panteon.

A Thor film azt tárja elénk, hogyan került Asgard viszálykodásaiból Thor a földre, hogyan ismerte meg az itteni létet és ez hogyan változtatta meg őt. Ennél többet a filmről nem is érdemes elmondani. Eredeti szálvezetést, új ötleteket senki ne várjon ettől a filmtől, de hatalmas bakiktól sem szabad rettegni. Ennek talán az az oka, hogy a megfelelő ember írta a történetet. J. Michael Straczynski nevét az átlagnál kockábbak a Babylon 5 című űroperett írójaként ismerik. Kevesebben tudják, hogy öreg motoros a szakmában, ő írt számos kult rajzfilmsorozatot a nyolcvanas években (Jayce, He-Man). És még kevésbé ismert, hogy megbecsült szakembere a Marvel képregények írógárdájának. 2007 és 2009 közt ő jegyezte a Thor sorozatot is. Végre a képregényfilm-készítők olyan emberhez fordultak, aki tudja, mi a dörgés (elnézést a szóviccért).

A rendezésről azt kell mondjam finom és visszafogott. Illik Kenneth Branagh-hoz. Bár - amellett minden tiszteletem az övé, és tudom, mennyire sokoldalú - kétlem, hogy amerikai stílusú akciójeleneteket rendezett volna. Egy biztos, nem esett Ang Lee csapdájába, nem hangsúlyozta túl a nyilvánvalót. A díszletek és a jelmezek szemet gyönyörködtetőek és - ami egy rajongónak fontos fontos - illenek a képregények oldalain kialakított látványvilágba. Az egyedüli szívfájdalmam csak, és kéretik figyelembe venni, hogy nem vagyok rasszista, hogy Amerika irányelveivel ismét beletenyerelt a szószba. Tudom, hogy minden filmbe illik afroamerikai és ázsiai szereplőt tenni, de talán nem azon az áron, hogy tiszteletlenül összekavarják a fekete embert sosem látott vikingek által kitalált panteont. Érdekes kettőssége a filmnek, hogy míg a germán istenek közt megtalálható ázsiai és afroamerikai is, addig az amerikai jelenetekben szinte alig találkozni velük, ott is maximum legyőzendő közkatonaként.

Tisztelet a készítőknek (folytatás)