Az illuzionista (L'Illusioniste)

Előrebocsátom, ez a film sokaknak nem fog tetszeni. Még azoknak sem biztos, akik hozzám hasonlóan lenyűgözve és a székhez szögezve ültek annak idején a Belleville-i randevú (Triplets of Belleville) vetítésén valamely művész mozi kényelmes sötétjében. Annak a filmnek ugyanis volt valami saját bája, karikatúrákra jellemző képi világa, szó szerint ruhásszekrény testőrökkel, a fizikai valóságnak fittyet hányó járművekkel. S mindez valamennyire egyensúlyozta a film keserédes hangulatát, szívbemarkoló tanulságait. Sylvain Chomet legújabb filmje a Belleville-i nyomokat követi, ám megvalósításában lényegesen eltér attól.

Tudnunk kell ugyanis, hogy a film nemcsak Jacques Tati forgatókönyv-ötletéből készült, hanem teljes egészében emléket állít a kiváló francia komikusnak. Azok számára, akik nem ismernék Tati munkásságát, röviden álljon itt a filmjeinek jellemzője. Tati jóval a némafilm korszak után alkotott (1953-71), ám filmjei lényegében némafilmek. Párbeszéd alig akad bennük, bár az aláfestő zene mellett zörejek, hangok (szél süvítés, órahang)nemcsak, hogy hallatszanak, de fontos szerepet is kapnak. Tati filmjeit vígjátékként, őt magát komikusként szokás említeni. Én jobb szeretem mozgó képeslapként említeni az alkotásait. Filmjeiben - melyeket általában egymaga írt, rendezett és a főszerepet játszotta - egy hatalmasra nőtt (191cm) csecsemőként csodálkozik a világra. A néző figyelmét hosszasan ráirányítja az élet apró mozzanataira, legyen az egy kilazult csavar, egy csepegő csap, egy rosszul működő közlekedési lámpa. Ezeket a képeket mesterien vegyít a tipikus emberi viselkedések bemutatásával. A burleszk elemek csak kötőszövetként szolgálnak ezekben a filmekben, összefűzik a kis etűdöket és természetesen szórakoztatnak.

Chomet nem kis feladatot vállalt azzal, hogy majdnem húsz évvel Tati halála után bemutasson egy ízig-vérig Tati filmet. Mert Az illuzionista az. A főszereplő letagadhatatlanul Tati, nemcsak a fizimiskája, de a mozdulatai, a kackiás pipája, a ruházata is. A jelenetekben ugyanúgy ott bujkál az emberi lélek tükrözése, az apró részletek bemutatása és a geg-elemek. Mindez megfejelve Chomet nem mindennapi látványvilágával. Amely ezúttal mégis földhöz ragadt. Nincsenek eltúlzott alakok, csupán felnagyítottak (a nyuszira és az operaénekesnőre gondolok). Nincsenek elképzelhetetlen jelenetek, csupán az illuzionista trükkjei. Hiányzik minden, ami ellensúlyozna egy keserű drámát.

Mert az Illuzionista szomorú, lehangoló életkép. A technika győzelméről a régi vágású szórakoztatók felett (a rajzolt Tati moziba megy és meglátja Tatit a filmvásznon és leteszi a bűvészpálcát örökre), az egyedüllétről, a show-biznisz kegyetlen világáról, a hajtós-rohanós város és az emberi, de szegény vidék ellentétéről. A Belleville-hez hasonlóan road mozi, melyben a Franciahonban senkinek nem kellő bűvész Londonba, majd Skóciába utazik. Egy vidéki fellépése során mellé csapódik egy szegény szolgálólány egy kis színt hozva az életébe. Ám a változatosság, a törődés egyben konfliktusokat is hoz. Míg végül a korkülönbség természetéből fakadóan elválnak útjaik, az főhős - ahogyan Tati mindig - egyedül marad.

Érdekes, mondanivalókkal teli film Az illuzionista. Kérdéses, hogyan állja meg a helyét a pár hét alatt összeüthető háromdés, állatos gyermekfilmek dömpingjében. Én bátran ajánlom mindenkinek megtekintésre, de nem egyedül, és nem a kereskedelmi tévékben évek múlva. Baráti társaságban, szerelmeseknek összebújva. És a megtekintés után szabad a szó, meg lehet vitatni volt-e lehetősége a hősöknek másként alakítani az életüket, volt-e plátói szerelem a férfiban Alice iránt, hogyan fért be túlsúlyos nyúl a kalapba. Érdekes gondolat, komoly kérdéseket feszegetni egy rajzfilm kapcsán, de mint minden jó animációs film, ez sem csupán másfél órás agykikakpcsolás, hanem jóval több annál.

Mint mindig, most nem állhatom meg, hogy el ne keseredjem picit. Magyarországon eleddig egyetlen hasonló próbálkozással találkoztam. Fazekas Attila képregényrajzoló a kilencvenes években megrajzolta Cziffra László soha meg nem filmesített forgatókönyvét. A Nincs menekvés képkockáin ott láthatók akkori kortárs színészek, akikre eredetileg a szerepek ki lettek osztva. Dicséretes vállalkozás. De hol vagyunk mi még attól, hogy egy kortárs filmes tisztelegve valamely nagy rendezőnk előtt egy hamisítatlan, őrá jellemző filmet készítsen. Figyelem, nem a propaganda, beharangozások szintjén, hanem valóságosan. Ilyenkor érzem azt, hogy akármilyen tehetséges is a magyar filmszakma, emberileg van még mit tanulnunk.