Indiánjáték - ügynökjáték
Apacsok a Radnóti Színház műsorán

Gyermekeink még falták az indiánregényeket és lehunyt szemük mögött mokaszinban, fejükön tollal kúsztak a préri magas füvében bölényt, musztángot vagy épp a sápadt bőrűeket cserkészve. Bibliájuk egy német(!) író, May Károly regénysorozat a volt. A mai fiataloknak, akik a mozivásznon, a számítógép monitorján készen, valósághűen kapják kézhez (szemhez, fülhöz) a fiktív történetek szereplőit és helyszíneit, mindezt nagyon nehéz elképzelni. Ahogyan nehéz azt is elgondolniuk, hogy volt egy kor Magyarországon, amikor bárki, bármilyen összetákolt ürüggyel elfogható, vallatható, börtönbe zárható volt. És, hogy a mondva csinált bűnökre kiszabott kegyetlen büntetést elkerüljék, százból kilencvenkilenc ember beszervezhető volt a titkosszolgálat soraiba. Hogy aztán zenészként a zenésztársakról, színészként vagy kritikusként a színházi élet tagjairól, íróként, tanárként, házmesterként, művezetőként, bármilyen foglalkozásúként a munkatársairól, barátairól jelentsen. Ezek az ügynökök aztán jól, rosszul, szándékosan félrevezető módon, avagy teljes mellbedobással, de a mocskos rendszert szolgálták. Pedig ők nem voltak valóságos ügynökök, szerepük volt csupán, egy ügynökjátékban.

"Kisfiam, szólt hozzám az én apám, jöjj velem, hagyjuk itt a város zaját."

Az Apacsok című színdarabban a két játék találkozik. A hatvanas évek elején felnőtt emberek döntöttek úgy, hogy elmenekülnek a város szürke robotjából, vissza a természethez. Mivel nálunk nem volt, mert nem lehetett igazi hippi mozgalom, ők indiánost játszottak. De mi van, ha a törzsfőnök apja annak idején fotós volt, és 1956-ban, a forradalom idején lencsevégre kapott olyan köpönyegforgatókat, akik akkor a rendszer ellen, ám pár hónappal később, a Szovjet rendcsinálás után a rendszer mellett fogtak fegyvert? Mi van, ha az édesapát örökre börtönbe zárták, de a fényképek sosem kerültek elő, és emiatt a fiú ellen kell eljárást indítani, hogy házkutatásokat lehessen nála tartani? Be kell szervezni valakit a törzsből. És ezen elgondolás mentén szerveződik az Apacsok fő történetszála. A Dunakanyarban táborozó magyar-apacs törzs főnöke és varázslója civilben is a legjobb barátok. Ám az utóbbit megtöri a hatalom és, hogy a családját mentse, jelentéseket ír a törzsről, kiváltképp barátjáról. S a folyamat a főnök (kétes valóságalapú) öngyilkosságához vezet.

A történetnek azonban itt nincs vége. Az ügynök/varázsló unokája ugyanis most, 2009-ben nagyapja feljegyzései alapján egy játékfilmet ír a hatvanas években, a rendszer ellen lázadó, a természetbe kivonult indián törzseiről. És a forgatókönyve azon bírálóbizottság elé kerül, melynek tagja a tragikus sorsú főnök fia. A múlt konfliktusa a jelenben csúcsosodik ki és, bocsánat, hogy nem tartom magamban, nem oldódik fel teljesen soha. A régi kor egyetlen tanúja úgy viselkedik, mint a szenilis színésznő az egyik Columbo epizódból, aki nem emlékszik, hogy megölte a férjét. Sajnálatos színdarabvég.

A megvalósítás viszont majdhogynem tökéletes. A darab egy átlagos 2009-es napon kezdődik, majd hirtelen visszaugrik az időben két napot, majd onnan pár évet, aztán pár órát, majd egy napot, hetet, évet, és rendszertelen bakugrásokkal ugrálunk vissza-vissza a régmúltba, az egész probléma gyökeréhez, a Zebegényi fedőnevű ügynök beszervezésének körülményeihez. Umberto Eco, aki nagyszerű irodalmi esszét írt a (posztmodern) idősík változásairól, egyfolytában csettintgetne a nyelvével, egészen addig, amíg rá nem jönne, hogy az újszerű történetmesélésben az írók azért igyekeztek elkerülni a nagyobb zavart a fejekben. Ide-oda ugrálás nincs az időben, csak folyamatos visszafelé haladás, aztán fokozatos és szimmetrikus visszatérés a jelenbe. Nincs keverés, hogy az egyszerűbb fejek is megértsék. Ezt a célt szolgálja az is, hogy az időpontot, ahol járunk, mindig szép nagy betűkkel kiírják a nézők számára. Ezzel mennek biztosra a készítők, hátha a nézők nem vágják le, hogy most melyik korban és melyik napon zajlik a színen látható történés. Való igaz, a darab kevés díszlettel és csak tessék-lássék korhű jelmezzel operál, de ettől még pontosan érthető lenne. Sőt, a készítők elfelejtik (vagy nem hisznek benne), hogy a kevesebb: több. Ha nem lenne ennyire szájbarágós a darab, többet bízna a fantáziánkra, akkor élvezhetőbb lenne. És itt vissza kell térnünk a fantáziához. A darab célja nem titkoltan a kor bemutatása, annak elmondása, milyen könnyen szerveztek be tömegével embereket. Reflexió az elmúlt évek ügynökbotrányaira és egyszersmind magyarázata. Talán épp a fiatalságot célozták meg vele, akik semmit nem tudnak már erről a korszakról. Ezért ennyire önismétlő, szájbarágó. A mai fiataloknak azonban nincs fantáziája. Egyre kevésbé fogyasztanak olyan történeteket, amelyben a képzelőerejükre kell hagyatkozniuk. Valósághűen rajzolt filmeket, számítógépes játékokat, képregényeket fogyasztanak. Nagy bajban van tehát az, aki csupán szavakkal vagy kevés díszlettel szeretne mesélni. Ezért nyúlt a Radnóti Színház egy igen ötletes megoldáshoz. A hátteret legyen az szobabelső, börtöncella, bisztró vagy a Dunakanyarban felvert wigwam tábor, három nagy vászonra vetítették, méghozzá tökéletes élethűséggel megrajzolva és animálva. A háttér ugyanis él, de csak finoman. A pályaudvarról kigördül a vonat, a börtöncellában csótány mászik, az iroda számítógépének monitorján a képernyővédő szaladgál. Már ezért a látványért érdemes megtekinteni a darabot. Mely azért nem állja meg, hogy saját magát seggbe ne rúgja, mert ismét szájbarágósan felhívja a figyelmet a mozgó háttérre, ezáltal elfújva a misztikus ráébredés varázsát.

A sokszereplős darabot a kis színház kénytelen volt kevés szereplővel megoldani. S ez nem is baj. Az érthetőséget segítené, hogy Csányi Sándor a saját nagyapját, Schneider Zoltán a saját édesapját is játssza egyben. Ám kifejezetten zavaró - főleg az egyszerűsítések és szájbarágások közepette -, hogy Szervét Tibor egyszerre játssza Csányi édesapját illetve a nagyapját beszervező tartótisztet, akik viszont semmilyen rokonságban nincsenek. A mellékszereplők esetében ez nem nagy gond, de a főszereplőnél defektes.

Az általam látott előadáson a színészek nagyon sokat bakiztak, de fura módon ez nem zavart. Pontosabban az zavart, hogy minduntalan kijavították magukat. Értem én, hogy leírt, megtanulandó szöveg, ám egy kis rutinnal a tévesztés átválthatták volna a zavarban levő ember dadogásába, a dühös tiszt kiabálás közben megcsukló monológjába.

A rendezésre Török Ferencet kérték fel, aki a Moszkva térrel és a Szezonnal révedezett eddig romantikusan a múlta. Most, hogy ezt a munkát is elvállalt, végleg kiírhatja a névjegyére, hogy Zsánerrendező. Ezek után, ha úttörőnyakkendő, kockalada, kalászos címer, lódenkabát a téma, biztosan számíthat rá, hogy őt hívják. Krimihez, sci-fihez, ifjúsági filmhez, történelmi drámához, musicalhez és egyáltalán bármi máshoz: nem. Ami számára talán nem baj, de a darab elszenvedte, hogy őt kapta. A díszlet cserélés feleslegesen nyüzsgő. Nem igaz, hogy nem telik a színháznak három különböző lámpára a zsinórpadláson. Neonnak például volt külön hely. A szereplők mozgatása időnként olyan, mintha egy darabot próbáló színjátszó kört akart volna bemutatni.

Mindezek mellett is a játék szinte tökéletes. Elvarázsol, a múltba repít és nagyon nehéz visszatérni. A valóságba nem a függöny legördülése és nem is a fények felgyúlása rángatja vissza a nézőt, hanem a felkapcsolva hagyott hangosításból hallatszó dallam, amely a vetítést szolgáló Windows kikapcsolását kíséri. Valaki munkája véget ért, valakik hazamehetnek a jól megérdemelt pihenésre.

Indiánjáték - ügynökjáték Apacsok a Radnóti Színház műsorán

Indiánjáték - ügynökjáték
Apacsok a Radnóti Színház műsorán