Film Noir

A Film Noir egészen érdekes alkotás. Nehéz filmnek nevezni. Mert bár az, de mégsem az. Van forgatókönyvírója, rendezője, tervezője, animátorai, zeneszerzője, szinkronhangjai. Mozgókép, DVD-n adták ki, besorolási számmal rendelkezik. Mégis, filmként nézve nagyon fárasztó. Ugyanis üres.

2009-et írunk. Az elmúlt években mutatták be a Scanner Darkly című amerikai rotoscope mozit, a Renaissance című fekete-fehér francia animációs csodát. Ezek mellett a Film Noir, ismétlem magam, mert nem találok jobb kifejezést: üres. Némelyik jelenete tökéletesen valósághűen készült, a szélvédőről lecsorgó eső, néhány fény-árnyék hatás, torkolattűz. Máskor egészen siralmas a látvány: az autó-helikopter párbajnál, a lőfegyveres részeknél. De a legnagyobb gond nem ez, hanem a félig kész érzés. A főszereplő sokszor teljesen néptelen utcákon autózik, se egy járókelő, se egy másik gépjármű. Los Angeles ebben a filmben sokkal inkább kísértetváros, mintsem az álomgyárat övező, pezsgő metropolisz. A helyszínek sterilek, nincs szemét, piszok, használt használati tárgyak. Mintha a jelenetek megtervezése, berendezése, animálása után idő- és/vagy pénzhiány miatt kimaradt volna egy fontos lépés, a díszítőelemek elhelyezése.

Emiatt körülbelül a film felénél az agyam önkéntelenül is nézőpontot váltott. Onnantól nem egy animációs filmet, egy képernyőre vagy mozivászonra szánt alkotást láttam, hanem egy kalandjátékot, melyet valaki más játszik helyettem és én csak szemlélője vagyok az eseményeknek. (Mindig szerettem volna így végignézni egy játékot.) S ez a váltás csodát tett, innentől nem zavartak a technikai hiányosságok, a párbeszédek setesége, a dekoráció hiánya. Egy kalandjátékba mindez belefér. A koromnál fogva, az illusztráció nélküli szöveges kalandjátékokkal kezdtem, és a mai napig nem támasztom a tökéletes látvány igényét egy kalandjátékkal szemben (mely műfaj egyébiránt manapság kihalóban van.) Az agyam odaképzeli a hiányzó tárgyakat, gesztusokat, félmondatokat. Aztán, amikor előfordul a tökéletes bugyutaság: az Internet egy kulcson látható számról megmondja, hogy pontosan hol a hozzá tartozó megőrző szekrény, már teljesen úgy tekintek a képre, hogy ez egy fura dramaturgiájú kalandjáték. És ettől fogva a film teljesen rendben volt.

A felütés nagyszerű. Klasszikus film noir (mely kifejezést juszt sem magyarázok el ezen a ponton) alkotásokat és hasonlóan klasszikus kalandjátékokat idéz. A Déja Vu című nyomozós kaland például úgy kezdődik, hogy a főhős kábult állapotából magához tér, nem tudja, hogy ki ő, de egy hullával van bezárva egy helyiségbe és tudja, ez nem jó jel. A Film Noir pontosan így kezdődik. Hősünk egy halott rendőr mellett ébred a Hollywood felirat alatt, nem tudja, ki ő, de rövidesen bajba kerül a holttest, az arca és a nála levő mobiltelefon miatt. Hosszú út, rengeteg holttest, nem kevés kufirc és tengernyi kilőtt golyó vezet a megoldáshoz. Mindezt a klasszikus magánnyomozós történetek keretei közé szorítva, de bátran merítve a kortárs alkotásokból. Ha valakinek a film nézése alatt a Grand Theft Auto (GTA), a Face/Off (Ál/Arc), a Fugitive (Szökevény), az L.A. Confidential (Szigorúan bizalmas), a 8mm vagy hasonló popkulturális termékek jutnak az eszébe, az nem biztos, hogy a véletlen műve.

A történetről, szokásomhoz híven nem sokat beszélek. Változatos, feszült, néha egészen logikus (máskor kevésbé). A lényeg: kellően fenntartja az érdeklődést. Sajnos a hiányosságokat nem fedezi, de talán jobb is így. Az erős szexualitás viszont korhatárossá teszi a filmet, ami kár, mert e nélkül, egy a gyerekeket a dizni és drímvörx sablonokról leszoktató alkotás lehetett volna. Így viszont a Film Noir egy szerb (tehát balkáni) animátorcsapat szárnypróbálgatása (bárcsak hazánkban lennének ilyen próbálkozások az Egon és Dönci meg a Kis Vuk helyett) és egyben egy műfaji stílusgyakorlat. Nézése, nem mindenáron ugyan, de ajánlott.