Varázslat az éjszakában - Loreena McKennitt koncert a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Ha arra kérnének, hogy hozzak fel példát az élő emberek közül, milyenek lehetnek a mondabeli tündék, akkor a mai naptól kezdve minden kétséget kizáróan azt felelném: éppen, mint Loreena McKennitt. Törékeny, éteri, megfoghatatlan korú és csodálatos hangú. Ahogyan ott áll a színpadon és szerényen konferálja a soron következő számot, ahogyan átszellemülten hárfázik, vagy zongorázik, vagy éppen a többi zenész játékát élvezve röppenő mozdulatokkal táncol: a szó nem pajkos értelemében vett tünemény.

A misztikus összképhez nagyban hozzájárul a jól felépített színpadkép. A zenészek, szám szerint nyolcan, a szokásosnál távolabb helyezkednek el a nézőktől. És ez nem csak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad sajátosságai miatt van így, nem csak azért, hogy őket ne érje a kellemetlenül hideg, tavaszias eső. Szándékos a távolságtartás, a félhomályos világítás, mind-mind az éteri megjelenést fokozza. Az előadás így tökéletes, a koncertből így lesz szó szerinti mágia.

Pedig nehezen indult. Három napja szakadó eső után, két órával az előadás kezdete előtt nehezen hiszi el az ember, hogy ilyen körülmények között is megtartják a koncertet. Pedig várható, hiszen esőnap nincs, a művésznő még sosem járt Budapesten és nagyon szeretné megtartani az fellépését. A jegyinformációs telefonszámon idegesen és minősíthetetlen hangnemben közlik, hogy a műsor nem marad el, esernyőt tilos bevinni, "lehet vinni esőkabátot". Eltelik a hátralevő idő és nyolc órakor, a fejünkön rendületlenül kopogó esőben állva még mindig kételkedünk. A hangosbemondó megnyugtat, hamarosan eláll az égi zuhany, de egy hangszórónak nem hisz senki. Fél kilenckor sem, amikor még mindig szakad. Ennek ellenére felcsendülnek az első akkordok, és mi, a fortyogó tömeg mégis elfoglaljuk a helyeinket a vizes székeken. Aki készült, párnát, pokrócot tesz a feneke alá és több rétegben fedi magát szemeteszsákhoz hasonló, kabátnak csúfolt ruhadarabokkal.

Már maga a nyitó szám is varázslatos. A szó szoros értelmében, ugyanis elűzi az égszakadást. A második daltól kezdve már vízmentesen élvezhetjük az előadást. A művésznő megköszöni, hogy az eső ellenére eljöttünk és tréfásan utal arra, hogy a csapadékot ő hozta Kanadából. Időnként elmeséli a soron következő szám (az ő nyelvhasználatában piece) történetét, azt, hogy miért nem normál méretű hárfán játszik, azt, hogy milyen kalandjaik voltak a hangszerekkel. Lassan azon kapjuk magunkat (legalábbis a közönség angolul értő fele), hogy bennfentes kapcsolatba kerültünk a törékeny nővel, és az eljátszott zeneszámok csupán aláfestik ennek a nagyszerű szerző és előadóművész életének elénk tárt darabjait.

Az előadás anyaga zömmel a legutolsó, nem válogatáslemezről, a 2006-os An Ancien Muse című korongról való, ám elhangzik néhány régi, ismertebb darab is. Az est fénypontja kétségtelenül a Santiago, melyben vendégként fellép Lantos Zoltán és a szám vége egy vidám, hegedű párbajba csap át. A dualizmus egyébként az egész koncertet végigkíséri, nem egyszer felelget egymásnak az elektromos torzítós gitár és az öt húros hegedű, a tekerőlant és a bőgő. A felépített és kapkodás nélkül kiteljesedő számok előadása közben nemegyszer hangszert cserélnek a zenészek, így egy dalban esetenként 12-13 féle hangzás is felcsendül. S ami hitelessé teszi számomra az előadást, azon pillanatok sora, amikor a nyolc zenész közül négy-öt nem is a közönség felé, hanem oldalra, lefelé fordulva, csukott szemmel, magába mélyedve zenélt. Nem pénzért, nem muszájból, talán nem is a nekünk, hanem egymásnak, hogy együtt valami felemelőt nyújtsanak.

A közönség, köszönhetően talán a borsos jegyáraknak, erősen sokszínű. Nagyon sok a külföldi. Belépéskor brit akcentusú nénike érdeklődött, a koncertet egy észak-európai nyelven hadaró házaspár mellett ültem végig, az esernyőmért egy lengyel család mögött álltam sorba. S, hogy a végére is jusson, a dedikálásnál egy sörvirágos arcú bajor úr kért meg, hogy fotózzam le őt és a művésznőt, akinek a kamerája ékes németséggel közölte velem, hogy megtelt a memóriakártya. Mert az előadás után dedikálás is dukál és a fáradt énekesnő rendületlenül ír alá és mosolyog a villanófényekbe. Kedvességre csak kedvességgel tudunk felelni és a csillagtalan éjünk így vidám véget ér.

A koncertről pedig képtelen vagyok múlt időben beszélni, mert még mindig itt van bennem, itt lüktetnek a dallamok, itt zeng Loreena hangja. Remélem, kitart a következő koncertjéig.