Hathatós érvek - Punisher: Six hours to kill

Vannak történetek, melyeket időről-időre el lehet mesélni. Az egyik zsáner a következő: a főszereplőt valahogyan arra kényszerítik, hogy tegyen meg valamit, amit normális esetben nem tenne. Ölje meg az elnököt, raboljon ki egy bankot. Zsarolhatják egy elrabolt rokonával, egy köztéren elhelyezett bombával, de egy rá irányuló fenyegetéssel, mondjuk egy hátának nyomott pisztollyal is. Estébé estébé. A toposz szerint viszont a hős szembemegy a zsarolókkal és alaposan befűt nekik, miközben az általában ártatlan célpont megmenekül.

A Punisher 66. számában kezdődő öt részes történet, a Six Hours to Kill ha nem is alaposan, de felrúgja ezt a zsánert. Frank Castle, a Megtorló ugyanis megcsömörlött ember. Amikor évtizedekkel ezelőtt egy maffia leszámolásban megölték feleségét és gyermekeit, megesküdött, hogy bosszút áll minden bűnözőn. Azóta kilőtt úgy másfél millió lőszert, elpuffogtatott néhány tonnányi robbanóanyagot, kiirtott egy nagyvárosnyi életet, és mindezzel semmit nem ért el. Az utcán továbbra is ott a mocsok, terjed a drog, reszketést kelt az erőszak, emberek gazdagodnak meg mások elnyomásával, kihasználásával. A Punisher számára a halál nem félnivaló, hanem valóban megváltás.

Így, a társaság, amely elhatározza, hogy kihasználja őt, alaposan melléfog. A tervük eleje még sikeresen lezajlik: elkábítják Frank-et és beadnak neki egy mérget, mely hat óra alatt megöli őt. De azt sosem gondolták, hogy a Megtorlónak esze ágában sem lesz az ellenanyagért cserébe megölni egy érinthetetlen politikus nagykutyát. Akkor sem, ha a főgenya nyakig sáros kiskorúak megrontásában, Ehelyett az első percben megöli az elrablóját, majd elhatározza, hogy a hátralevő hat órában annyi bűnöző nagykutyát öl meg amennyit lehet.

Frank nem küzd az életéért, nem keresi a Társaságot, az ellenanyagot. Még kicsinál egy orosz és egy amerikai nagykutyát, aztán már nem érdekli semmi. Nem jelenthetem ki, hogy még sosem volt a szituációnak ilyen irányú felfogása, mert nem ismerem a világ összes leírt történetét, de valljuk be, ez nem jellemző. Az abszolút lemondás, az élet tagadása annyira illik a Punisher sötét világához. Gót, Emo mind példát vehetne róla. A képregény ipar azonban nem olyan, hogy veszni hagyna egy ilyen nagy volumenű hőst.

A kis éji lövöldözésbe belekeverednek ál-, majd valódi rendőrök. Hősünk hanyag eleganciával, furgon tetején lépdelve, háton csúszva, oldalra vetődve számol le a rosszarcokkal. Felhasznál pisztolyt, félautomata puskát, kést, gránátot, partvis nyelet, bozótvágót. Mindeközben a megmérgezését kitervelő pár - akik kísértetiesen emlékeztetnek a Született gyilkosok főszereplőire - tevékenykedni kezd, mert rájönnek, hogy hiba csúszott a tervükbe.

A dramaturgia pedig már csak olyan, hogy a főgonosznak és a nem kevésbé rosszarcú, de mégiscsak pozitív hősnek végül találkoznia, majd küzdenie kell, és egyiküknek el kell esnie. A Six Hours to Kill ezt is megcsavarja. Frank egészen banális módon menekül meg. De lábra állása után egy oldalnyi kétséget sem hagy számunkra: nem változtatta meg a halál közeli élmény, nem kegyelmez senkinek. A célpontnak sem, akit egyébként el akartak tetetni vele láb alól.

Furcsa sztori a SHTK. Kicsit nyakatekert, de látszik, hogy nem egy rutinos képregényíró ujjgyakorlata. Duane Swierczynski dokumentum könyveket írt bankrablásról, sörről. Négy éve a fikció műfajában is megmerítkezett egy bűnügyi regénnyel. Aztán néhány sötétebb hangvételű füzetben (Moon Knight) bemutatkozott a Marvel képregény-szerzőinek körében. Most ezzel a történettel vette át a Punisher írását. Michel Lacombe, aki a rajzokért felelős, tökéletesen hozta a kötelezőt. A képkockák nyomasztóak, komorak, a legfőbb genya babaarcú playboy, a másik főgenya kétméteres izomkolosszus, a vér pedig piros, piros, piros.

Aki szereti az izgalmas és a happy endjében sem boldog végű történeteket és bírja a pisztollyal szétlőtt arc és egyéb borzalmak látványát, az semmiképpen se hagyja ki ezt a történetet.