Képzelt riport egy amerikai diliházból

Vinnai András: Vakond, Katona József Színház 2009

Ez semmi egyéb, mint generációs probléma. Vannak a nagyon fiatalok, akiknek minden vicc új és még nem olvastak eleget (és valószínűleg már nem is fognak), hogy ne ájuljanak el egy-két szóvicctől. Azazhogy, oppáré, magas körökben ugye szójátéknak, játékos szövegnek illik mondani? Aztán vannak az idősek, akik már nem néznek modern mozit, és a popzene is megállt számukra az Abbánál. Ráadásul mindkettő képes nevetni a trágárságon. Az előbbi az éretlensége, az utóbbi a jólneveltségnek mutatott prűdsége okán.

Ám itt van az én generációm, amely egyben a szerző generációja. És ezen belül itt ül ezen sorok leírója, aki nem tudta átadni magát a darabnak, mert folyton kizökkentette őt a felismerés: "ezt a jelenetet már láttam valahol". Azt pedig, hogy egy már ismert szöveget, jelenetet, mikor tekintünk beemelésnek és mikor plágiumnak, szvsz csak a befogadó dönti el. Az ékesszóló embert, kiről később kiderül, hogy nincs nyelve és ezen illik megdöbbenni, Schwarzenegger egyik és nem is a legjobb filmjében, az Ítéletnapban láthattuk. Persze, aki nem látta, az biztosan felkiáltott, ez milyen mellbevágó, de akkor is webkettes kifejezéésel éve: Voltmár. A gyorsan hadaró szpíker Luc Besson űrmozijában, Az ötödik elemben dugja a kuka Bruce Willis orra alá a mikrofont, csakúgy mint ebben a darabban. A kómában fekvő nő, akiről később kiderül, maga Isten, Kevin Smith Dogmájából kúszott be vakondokként ebbe a történetbe. A miliő egy tipizáltan degenerált amerikai kisváros, mondjuk az Eszelős szívatásból. M. szerint a Twink Peaks a megfelelő párhuzam. Végül is mindegy. Amit látunk az valahol unalomig ismerős és tipikus, a szereplők karikatúrák (avagy archetípusok, ismét csupán nézőpont kérdése). A mondanivaló pedig, ha van, valahol elvész a sok szkeccsszerű jelenetben.

Mert itt erről van szó. Alaphelyzet, történés, kicsengés, mely lehetőleg a következő jelenet alaphelyzete lesz. Lazán összefűzött helyzetkomikumok és helyzettragikumok. Jelenetek egy szürke kis orvos életéből. Megérkezés, ismerkedés, konfliktusok, barátok, páciensek. Miért éppen Alaszka? Miért éppen Amerika? Miért ír egy magyar író (ez elképzelt) Amerikában játszódó darabot, mely ráadásul folyton hitelesíti magát azzal, hogy Magyarországot, a magyar Alföldet létező, távoli helyként tünteti fel, miközben másutt megpróbálja a szánkba rágni, hogy amit ott látunk, az akár magyar is lehetne, sőt valójában mirólunk szól? Miért a rengeteg Arany János idézet? Miért kell minden kortárs darabban bugyira vetkezniük a nőknek? Miért annyira fontos újabban minden színdarabba beleerőltetni a kamerát és kivetítőt? És miért annyira nevetségesen szimbolista egyes helyeken (nemi szervek) és miért tör realizmusra más jelenetekben (falra fröccsent agyvelő imitálása paintball piszollyal)?

Megannyi kérdés és szinte semmi válasz. Ez a Vakond.

Pedig Vinnai Andrásban van spiritusz, tehetségesen írta meg a párbeszédeket, a Katona színészgárdája nagyszerűen formálta meg a szereplőket (távol álljon tőlem, hogy a jellemek szót koptassam e helyt). Amikor megláttam az aréna (avagy amfiteátrum avagy porond) elrendezést, rossz emlékű spanyol megcsalós darabok úsztak be emlékeim közül, szerencsére itt erről szó sincs. Gothár Péter rendezése csodálatos. Mozgó és átlátszó (néha ugyan céltalanul szereplő) falak, lábbal hajtott "Frédi-Béni" kisautók, rengeteg jelmez és kellék. Egyedül a történet botlatozik, mint az ok nélkül lábonszúrt, aztán valahogy mégsem, főszereplő. Őt egyébként ismerjük, az abszolút kisember, aki ott sem volt. Akinek a tükörképe ott tengeti az életét a zárt osztályon és őrá vár. Az első találkozásukból és cipőcseréjükből nyilvánvalóvá válik, hogy a darab végére teljesen ruhát és életet fognak cserélni. Aztán mégsem. Az író nyilván érezte, mennyire sablonos lenne, megpróbált valami mást, de nyögdécselés lett csak a vége.

Maradni kellett volna a sablonoknál és akkor egy jól megírt középszerű darab lenne a Vakond. Így azonban olyan mint egy csillagszóró. Apró, fényes, pompázatos sziporkákat szór minden irányba, de kiég és a végére csak egy értelmetlen koromrúd nameg pár égetett folt a szőnyegen, a retinánkon és a lelkünkben.