Watchmen

A Watchmen egy klasszikus képregény. Furcsa szópárosítás, de nagyon is igaz. A drámához és regényhez képest nagyon fiatal műfaj, kiváltképp felgyorsult világunkban megengedi azt, hogy egy huszonhárom évvel ezelőtt készült grafikus novellát klasszikusként emlegessünk. A Watchmenről, jaj, annyi jót mondanak, és mindenhol elmondják és mindenhol ugyanazt. De sehol nem említik miért jó. A képregény arany korszaka után, az ezüst kor kiteljesedésével törvényszerű volt, hogy valaki kimondja végre, mennyire unalmasak az amerikai cenzúrabizotság által sablonok közé szorított szuperhőstörténetek; mennyire szexista a feleslegesen szűk ruhákba bújtatott, óriási mellű hősnők szerepeltetése; és mennyire fásulttá tette az olvasóközönséget a szuperhősök dömpingje. Egyre nevetségesebb nevű és ötlettelen képességű hősök bukkantak ki vadonásúj kiadók műhelyeiből és a mennyiség a minőség rovására ment.

Alan Moore érdeme nem az, hogy mindezeket kimondta. Elgagyogta előtte ezt már megannyi egyetemi tudósok tanulmányaikban és ágálnak mindezek ellen esztéták hada az újságok lapjain. A bibi csupán az volt, hogy magukhoz a képregényolvasókhoz nem jut el az üzenetük. Moore viszont képregényben tette mindezt közzé és a Watchmen által eljutott és ütött a kritika. A képes regény ráébresztette az olvasóit a fenti dolgokra. Mindezt természetesen hamisítatlan Alan Moore stílusban a szogásos aprólékosan megtervezett háttérvilággal, a gondos csomagolásban, elemetális erővel adj nekünk.

A Watchmen egy alternatív Földön játszódik, az 1984-es évben, ahol ugyan Orwell sötét víziója nem valósult meg, de nem sokkal vidámabb világ. Még mindig tart a hidegháború, az utcákat ellepi a bűnözés, az álarcos bűnüldözők pedig annyira elszaporodtak, hogy a rendőrségnek már gyakorlatilag nem maradt munkája. Törvény mondja hát ki, hogy tilos az önbíráskodó őrködés a rend felett. A szabatos fogalmazás jelen esetben nagyon fontos. A Watchmen világában sok álarcos hős volt, de valódi szuperképességekkel rendelkező csak egyetlen egy, Doctor Manhattan. A többiek csak maszk mögött rejtőző hétköznapi emberek, önbíráskodók. Őrködtek a törvény felett, de felettük nem őrködött senki. Who watches the Watchmen - Ki figyeli az Őrzőket? Így szól egy falfirka, mely a történet jelenében még mindig ott látható a város falain. A törvény megszületett és az álarcosok felhagytak tevékenységükkel. Volt aki sosem fedte fel, hogy valaha maszkos hős volt, volt, aki igen. S természetesen kivétel is akad.

A történet kezdetekor egy ex-hős, a Komédiás meghal. Gyilkosa, akinek személyazonosságát az olvasó sem tudja, kidobja őt egy toronyházból. Doctor Manhattan pedig, a lény, aki egyszerre látja a múltat, a jelent, a jövőt, az atomokat és a belőlük felépült élőt és élettelent, ez a szuperlény, a Marsra távozik. Két csapás is megrázza hát az ex-maszkosok világát. Az egyetlen még mindig aktív önbíráskodó, Rorschach, nyomozni kezd. Mivel ő maga, a Komédiás és a Doktor is egykor a Watchmen (Felügyelők, Őrzők) nevű bűnüldöző csapat tagjai voltak, felkeresi a többi ex-tagot, Manhattan barátnőjét a Silk Spectre II-t és a Night Owl-t és a szuperhős gúnyát tévésztár státuszra felcserélt Ozymandias-t. Mert ő tudja, érzi, hogy ez a két esemény nem véleltelnül következett be, és fél, hogy valami sokkal nagyobb, sokkal veszélyesebb dolog van készülőben, és elébe szeretne menni.

A tizenkét részes sorozat bevezető része után az egyes fejezetek egy-egy ex-Wachmen-re fóluszálnak, de minden szereplő legalább pár képkocka erejéig szerepel. Olyan, mint egy posztmodern családregény, ugrálunk az időben, a térben, piciny töredékeket kapunk az Alan Moore által felállított információs mátrixból, hogy a mi fejünkben ugyanúgy kezdjen összeállni a történet. Emígyen olvastam én is, élveztem az apró morzsákat, mentális térképet rajzoltam, próbáltam találgatni, együtt nyomozni a szereplőkkel, ki lehet a gyilkos. Aztán az ötödik részben történt valami. Egy pisztolyos férfi lelövi Ozymandias titkárnőjét, az ex-szuperhős kegyetlenül megveri a támadót, benyúl a szájába hangosan azt kiabálva, hogy mi van a szájában, méreg, nem nyelheti le. Innentől kezdve folyamatosan Ozymandias elleni merényletről beszélnek, válaszul pedig a klasszikus krimin nevelt agyam azt mondta, ez red hering. A támadás tényleg a titkárnő ellen irányult és a támadónak nem volt méreg a szájában, amíg Ozymandias bele nem nyúlt. Annyira előrelapoztam volna, hogy kiderüljön, igazam volt-e, de türtőztettem magam. Viszont éreztem, hogy a történet igazából elkezdődött és sejtettem, a gyilkos kiléte nem leplezi le, egyáltalán nem fedi fel az okokat és célokat. Alan Moore érti a klasszikus krimi szabályait, a From Hellben is alkalmazta, úgyhogy innentől a Watchmen egy izgalmas detektívregény is, egészen addig, amíg meg nem tudjuk a "főgonosz" indítékait, mert akkor átcsap világválság krízisbe.

Látható tehát, hogy Moore egyszerre alkalmazza a posztmodern regény elemeit, a krimik sablonjait és még sok minden mást. A filmes dramaturgiából is "lopott". Egy regényben a szöveg nehezen tud kétértelmű lenni. Nem így a moziban. Ha egy narrációt hallunk, a rendező szándékai szerint mindezen idő alatt olyan képsorokat láthatunk, melyek újraértelmezik a szöveget. Moore ezt is átültette a képregény világába. Engem nem igazán nyűgözött le, pedig szeretem élvezni a hatásvadászatot, de ezúttal nem talált meg. Ahogyan a történések képkockára bontása sem. A képregény egyik lényege a dinamizmus. Az, hogy az agyunk a két képkocka közti űrt kitölti cselekménnyel. A Watchmen alkotói szakítottak ezzel és fontos jeleneteket megpróbáltak képkockánként megrajzolni. Ettől a képregény sztoriborddá alakul és megint a filmekre hajaz. Rögtön az első oldal képsorai vagy a kilencedik rész legvégén három oldalon keresztül gyakorlatilag egy film kameramozgásának kockáit látjuk, semmi mást. A Watchment tartalmaz színházi elemeket: a történetben folyton feltűnik a képregényt olvasó kisfiú alakja és az általa olvasott képregény kockáit láthatjuk. Mármost Shakespeare Hamletjében már létezett a "színház az színházban effektus", Moore most megteremtette a képregény a képregényben eszközt.

Sokaknak talán ezen elemek miatt tetszett annyira a Watchmen, talán úgy, hogy nem is tudták, miféle kultúrmozaikot tartanak a kezükben. Moore nem talált fel semmi újat, csak alkalmazta azt, amit az irodalom már régen megtett.

A Watchmen tehát úgy képregény, hogy közben megpróbál nem az lenni. Film, színház, és újság is egyben. A történtenek hátterét is megkapjuk a füzetekben. Az epizódok végén újsgácikk-szerű írásokat látunk, memoárokat vagy ama bizonyos baglyos esszét, amelyre a képkockákon utalnak. Hamisítatlanul aprólékos Moore munka. A története kellően sokrétű ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a neki szóló réteget. A mondanivalója világos. Mind a képregények és hőseik értelmezésében, mind az egyéni tragádiák bemutatásában, mind az atomháborús légkör leírásában, mind a médiakritikájában. A pocakos ex-hős, aki félig impotens, és csak a maszkját felvéve, akció közben tud begerjedni egy monológjában elmondja, azért üldözte a bűnt, mert gazdag volt és megtehette. Nem, nem denevérember, hanem bagolyember, de a kritikát mindenki érti. A megerőszakolt hősnő, aki semmit sem kapott szűk ruhájától, csaj a férfiak gerjedelmét. A lánya, aki nem tud az egésszel mit kezdeni. Az emberi kegyetlenségtől megzakkant és hasonló kegyetlenséggel fellépő Rorschach aki rorschach-tesztek nézegetése közben mondja ki az igazságot, nem ő van bezárva, hanem a többi ember. Mind-mind hihető, emberi léptékű sorsok. Az újságos és Ozymandias közvetíti Moore médiakritikáját, a hadsereg és a Doktor viszonya a politikát. S mindez vegyítve van jobbnál jobb szkeccsekkel. Egy-egy epizódnak több csúcspontja is van, némelyik szöveges, némelyik rajzos, de a legjobb, amikor a kettő együtt működik.

A brit író, sosem rázott ki semmit csak úgy a kisujjából. Műveit a legaprólékosabban tervezte meg, jó szerzőként rengeteg időt töltött kutatómunkával, olvasással és ötleteléssel. Innen erednek azán azok a grandiózus képek, melyek annyira hatásosak és annyira lenyűgözik az olvasót. Ennyire sokrétű és utalásokkal teli történetet úgy kell írni, hogy a jegyzeteink, ismereteink játszótérré kell, hogy alakuljanak. Körben áll egy kis évszámka, ki lesz a párom, utolsó adat előre fuss. Ami nagyon fontos: a nem működő összefüggéseket, párokat, párhuzamokat kegyetlenül ki kell dobni. Csak az igazán hatásos maradhat fent, mint a Fat Man nevű atombomba robbanásában eltört karóra fényképe a Times címlapján és a dagadt férfi (fat man) által egy buliban eltaposott karóra párhuzama, melyet megjavít egy órásmester fia, aki atomrobbanásban atomjaira hullik, de mint a csavarokat és fogaskerekeket a saját testét is részeiből összeállítja. Csodálatos kép, meg kell érte dolgozni. Nagyon sokan képesek lennének erre, de nagyon kevesen teszik meg. Ők a jó írók.

A regény egyik alappilére egy falfirka (mely a képregénynél még mostohább sorsú műfaj): Who watches the Watchmen, azaz ki figyeli a Figyelőket? Szintén egy olyan kérdés, melyet nagyon sokan kimondtak már. Garth Ennis ma is futó sorozatában a maszkos szuperhősök és maszkos szuperbűnözők csetepatáinak vétlen áldozatainak száma nő és ez borítja ki a bilit, és emiatt jön létre a maszkosokat büntető csapat a The Boys. Mondhatnánk, hogy Moore úttörő volt, amikor ezt leírta, de akárhányszor is olvasom, nem tudok bölcsen bólogatni, hogy mekkora igazságot írt le Moore, hanem mindig az jut az eszembe, hogy ezt már a Monty Python rég ellőtte a Bycicle repair man című jelenetében. (Ez arról szól, hogy egy alternatív világban mindenki Superman: a boltos, a csecsemő, a postás, a hivatalnok. De egyikük sem képes megjavítani egy defektes kerékpárt. Ám az egyik Superman-nek van egy titkos azonossága, átváltozik Biciklijavító emberré és CSAVAR, TEKER, PUMPÁL, BEÁLLÍT hanghatások kíséretében kerékpárt javít.)

A Who watches the Watchmen azonban a mozifilm változatban új értelmezést kap. Ki nézi meg a Watchmen-t? szól az új értelmezés magyar fordítása.

Én biztosan.

Akkor is ha az utalások eltűnnek. Akkor is, ha kimarad a képregényt olvasó fiúcska, de akkor is ha benne marad a filmben. Nem lesz ugyanis értelme. A képregény a képregényben effektusból képregény a filmben lesz? No-no! Ugyanúgy nem volt értelme vagányabbá, borongósabbá változtatni az eredetileg nevetséges jelmezeket. Szándékosan voltak nevetségesek, hogy kigúnyolják az Ezüst kor hőseit. Valószínűleg a filmben nem meztelenedik le fokozatosan és teljesen Manhattan. És nem utolsó sorban nem lesznek hatásosak a filmes effektusok, mert hiszen egy filmet fogunk nézni. Ettől függetlenül látványos film lesz. Érdemes lesz rá beülni.

Most már tudjuk, Heath Ledger poszthumusz Oscar díjat kapott a legutóbbi Batman filmben nyújtott alakításáért. Nem illik a holtakat bántani, de jó lenne, ha kimondanák többen is, az a Joker karakter annyira szemét, annyira dermesztő módon volt megalkotva, hogy a létrehozóinak legalább akkora az érdeme az arany szoborban, mint Ledgernek, aki hibátlanul eljátszotta. Hogy honnan ered ez az őrült és kegyetlen Joker alak? Például Moore Rorsach figurájából. Aki látta a képrgenyt és kockáról-kockára végigborzongta a börtönös nyolcadik epizódot az már régóta ismerte azt az érzést, amit Ledger hozzánk a vászonra hozott. Rorschach börtön előtti élete és viselkedése is borzongató és egyúttal szomorú, vagy szánnivaló, ha úgy tetszik. Moore képregény nagyszerű pszichológiával ábrázolja az embert, akinek a maszkos bánüldözés az élete, a maszkja az arca, és a maszktalan emberi orcája csupán az álarca a szürke hétköznapokra. Egy rögeszmés elme és kegyetlen attitűd. Mi történik, ha rács mögé zárják? Moore mindent beleadott. Rorschach és az őt kivégezni készülő rabok csatája kenterbe ver minden börtönös mozifilmet és tévésorozatot. Harminc perc vérgőzös rettegés, amíg az ember végigolvassa azt a fejezetet. És apró görcs az ember gyomrában: ezt vajon filmre merik így vinni? A V mint Vérbosszú kegyetlen leszámolásos jelenetének filmbeli tompítását figyelembe véve: nem fogják. Ahogyan valószínűleg nem szerepelnek majd a bonyolult hidegháborús politikai utalások sem.

Egy dolgoban viszont biztosan lehet számítani a Watchmen-re. Ahogyan a képregény karikírozta az Ezüst kor képregényeit, és egyben ítéletet mondott felette, úgy fog karikírozni és ítélkezni a filmváltozata az elmúlt évek gyenge kosztumos hősfilmjei felett.