Hidden Secrets: The Nightmare

Előfordul nagy ritkán, hogy egy nem túl jó játékot a története és a hangulata messze a többi hasonszőrű fölé emel. Utalnék például a Weird Dreams című C-64/Amiga játékocskára, mely nem volt több, mint egy idegesítő és időrabló ócskaság. Hosszú percekig kellett várni, mire betöltődött az átvezető képsor, majd maga a játéktér, ahol a feladatunk nem volt több, mint a megfelelő időben megnyomni a space billentyűt. Ha ez sikerült, akkor továbbjutottunk, ha nem, akkor hosszú percek alatt visszatöltődött az átvezető képsor, majd percek után megint a játéktér, ahol ismét próbálkozhattunk a megfelelő pillanatban kattintani. Száz esetből kilencvenckilenszer rosszkor.

Miért próbáltuk meg mégis századszor is? Mert a játék arról szólt, hogy egy gyermeket éppen műtenek, és az altatásban, az operáció alatt furcsákat álmodik. Az átvezető képsor az EKG pittyegésével kísért fölénk hajló maszkos orvosstáb látványa volt, a játéktéren pedig bizarr háttér előtt még bizarabb lények ellen kellett küzdeni, miközben tudtuk, ez nem a valóság, a szervezetünk harcol az életben maradásért testünk rákfenéjével szemben.

Évek óta nem volt hasonló élményem, úgyhogy derült égből villámcsapásként ért a felismerés, hogy a Hidden Secrets: The Nightmare hasonlóan bizarr és atmoszférikus játék. Ebben ugyan, hála a PC korszaknak, nem kell perceket várni az átvezetésre, és a történetet formáló játékok sem annyira bugyuták, ám semmi eredeti nincs bennük. Ha nem ezzel a körítéssel tálalták volna, akkor sosem játszom végig.

Dragonlance: Dragons of the Autumn Twilight

A történet egy kórházi ágyon kezdődik. A beteg, akinek a játék erejéig a bőrébe bújunk, nem tudja, hogyan került oda, nem emlékszik semmire, még a nevére sem. A helyszín képe előbb homályos, csak a narrációt halljuk, majd tisztul a kép és megkapjuk az első feladatot: egy point & click feladványt, kombinációs feladatokkal megtoldva. A képen meg kell találnunk két elemet, egy távirányítót, ezeket egymáson kell használnunk, majd a működőképes távirányítót a televízión. Ha a helyszínen végeztünk, egy bizonyos tárgyi elmékhez jutunk, mely segít felidézni a történteket, rájönni, kik vagyunk, hogyan kerültünk kórházba, ki tört az életünkre.

A narrációs és a kalandjátékos blokk után következik a logikai feladvány. Ez éppen olyan, mint amikor a moziban egy kőkemény akciófilmben érzelmi szálat igyekeznek bevonni, esetleg az étteremben rendelt bármilyen ételünkre citromkarikát varázsolnak. Az akciófilmek szerelmesi hányingerrel küszködnek, a milánói makarónit rendelők pedig el is hányják magukat. Vannak a világon olyanok, akik szeretik ha ekképen keverednek a dolgok, de számuk lényegesen kevesebb annál, mint akik tisztán a kalandjátékot, vagy tisztán a logikai fejtörőket kedvelik.

A Hidden Secrest: The Nightmare logikai játékai ráadásul régiek és bugyuták. Aki még nem látott Hanoi Tornyait, vagy nem találkozott a nyolc királynő (futó, huszár, bástya stb) problémával, aki még nem rakott ki puzzle-t (jigsaw) számítógépen az biztosan szeretni fogja, de arról így ismeretlenül is kijelentem, hogy nem sok játékkal játszott még eddig életében (és halkan irigylem őt). A logikai részt szerencsére átugorhatjuk, de ennek a fajta csalásoknak a száma korlátozott. Ezután ismét egy ködös helyszín következik, narráció, kalandelemek és újra logikai feladvány. És így tovább.

A mini játékok tehát nemhogy megfognák, inkább eltaszítják a tapasztaltabb játékosokat, ami mégis maradásra ösztönöz, az a hangulat. A nyolc bástya problémáját nem sakktáblán kapjuk hanem cipősdobozokban és cipőkkel kell megoldanunk. Éppen akkor, amikor a történet szerint a főhős kezd rádöbbenni, hogy a balesete szempontjából fontos elem a cipő. A kórházi részek alatt, a sima lánc-lánc játékot áttették idegsebészeti kötnyezetbe, és idegpályákat kell megadott idő alatt szétbogozni. Ettől az ember megborzong kicsit és úgy érzi, mintha a Dr. House valamelyik részébe cseppent volna. S ez az, ami megmenti, sőt végigjátszatja a játékot.

A történet a végére teljesen kitisztul, ott állunk a nyomozás végén egy jópofa, hátulról elmesélt történettel és azzal a tudattal, hogy ez a játék megérte a rááldozott időt. Mindezt csupán az rontja el, hogy valamilyen oknál fogva - gyanítom és remélem, hogy kiadói nyomásra, hogy a buta kontinens közönségének szájbarágós legyen - a készítők a játék elejére biggyesztettek egy intro-t, melyben sajnos a történet 80%-át elmondják. Úgyhogy aki szeretné átélni a történet kibontakozásának élményét, annak ajánlott az intro átugrása.