Marina Carr: A Macskalápon

Itt egy dráma, amelyről szent meggyőzősédem, hogy ha a tulajdonneveket kicseréljük benne, mindenkivel el lehetne hitetni, hogy magyar darab és valahol a magyar pusztán játszódik. Ez csak annyit tesz, hogy lehet abban a gondolatban valami, hogy az ír és a magyar nép rokonlelkű. Ezt természetesen elsősorban a hányatott és bukások sorozatára ítélt szabadságharcok kapcsán szokták kimondani, de úgy tűnik a szegénysors, a cigánysors, a vidék nyomorúsága is teljesen hasonló a két nép esetében.

De az is lehet, hogy mialatt Marina Carr megrendítő cselekménysorozatát nézve folyamatosan a Illyés Gyula, Tarr Sándor írásai jutottak az eszembe, az teljesen egyéni élmény volt és semmi sem általánosítható belőle. Az biztos, hogy Írországban (agyan a világ más részein is, ahol nagyobb populációban élnek) a cigányság sajátos szerepet tölt be a nemzeten belül. Tipikusan lakókocsikban élnek, vándorolnak, lenézettek és megalázottak. Ha populáris ábrázolásukat keressük, nézzük meg Brad Pitt cigányalakját a Snacth (Blöff) című filmben, vagy a cigánytábort a Shrink (Sorvadj el!) című Stephen King moziban.

A Macskalápon mindenesetre a "valahonnan ismerős", a "teljesen egészében együtt tudok érezni vele" zavaró és zaklató érzéseket hozza ki a nézőből, miközben szakadatlan sodrással húzza, hogy nyomonkövesse egy cigányasszony tragédiáját.

A darab főszereplője Hester (becézve Hettie) egy lakókocsis cigányasszony, aki egyedül neveli kislányát. Mind édesanyja, mind gyermeke apja elhagyta. Az állapot még elviselhető lenne, nyomorban, de békességben tengődve, ám a jelen és a múlt szörnyűségei még sötétebb színbe vonják a nő életének minden percét előrevetítve az elkerülhetetlen tragikus véget. Hester ugyanis gyilkolt, méghozzá a saját vérét, tulajdon öccsét ölte meg, és aki egyszer embert öl az ismét képes lesz rá, aki egyszer önnön vére ellen fordult, az újra megteszi.

A tragikus cselekmények sorozatának azonban csak okozója a nő, de nem kiváltója. Akik miatt mindez tetteket véghez viszi, a környezetében élők kapzsi, elnyomó, saját kis világukban basaként élő falubeliek. A földesúr velejéig romlott, de mindenkit a markában tart. A lánya egy elkényeztetett fruska, aki nem tudná megállni a helyét az életben sem feleségként, sem anyaként, mégis elveszi Hester szeretőjét majd a gyermekét is. Hester gyermekének apja, Carthage csak sodródik az eseményekkel, de nem tud kikerülni a nők: anyja, volt és jelenlegi szeretőjének irányítása alól. Mindegyikük, még Carthage zsugori anyja, a szolgáló és a falu bolondja, a Macskanő is befolyásolni próbálják Hestert, mintha ő egy szelidített állat volna, akinek csak úgy parancsolni lehet. Hester megpróbál szembeszállni az őt írányítani vágyó akaratokkal és ebből keletkeznek a feszült helyzetek, fordulnak a verbális összeütközések tetlegességbe.

A falubeliek azok, akik Tarr Sándor novelláit juttaták az eszembe, hiszen önmagukban mind elesett, néha komikus alakok, de társas életül egyszerre szürnyű és kiábrándító. Hettie sorsa pedig a nyolcvanas évek magyar musicaljét a Cigánykereket idézte fel bennem, annak a főhőse is egy cigány, aki kiszakad addigi életéből, van lehetősége, hogy más, jobb életet éljen, de a múltja és a környezete visszahúzza, elsüllyeszti.

A darab szigorúan felnőtteknek szól. No, nem abban az értelemben, amelyben a piros karikás besorolást kapják manapság a könyvek, filmek, elektronikus játékok, színművek. Vér, erőszak, szex, trágárság ugyan jelzés szinten szerepel a drámában, de egy szimpla hétvégén délután sugárzott amerikai vagy német tévésorozat egy epizódjában több van ezekből mint ebben a darabban. A Macskalápon azért szól a felnőtt nézőknek, mert unos-untalan ki kell hangsúlyozni róla, hogy az ír mondavilág mesebeli alakjai és szellemei teljesen természetes módon járnak-kelnek a darab élő szereplői közt és ez mennyire különleges dolog. Nos, ha egy fiatalembert beültetünk egy filmre vagy színdarbra, ahol elkezdődik a cselekmény kortárs környezetben, majd megjelenik a fejnélküli lovas vagy egy leprikón vagy egy szellem, a fiatalember a legkevésbé sem fog megleődni. Ez csak a felnőtt nézőket zavarhatja meg, ezért kell nekik előre szólni, hogy vigyázat, a darab megtekintése során a nyugalom megzavarására alkalmas képi- és hangjelenségeket valamint szellemeket fognak látni.

A Macskaláp ugyanis érintetlen, őserővel bíró vidék. Nem csak az állat és növényvilág húzódott ide vissza a nagyvárosok terjeszkedése elől, de a lidércfények, koboldok, tündérek is. Az egyszerű emberek közt él a médium, a Macskanő is, félig állati, félig emberi életet, aki ugyanúgy társalog a szellemekkel, mint az élőkkel, mindkét féllel kicsit elesetten, félreérthetően, miközben egyik világot sem látja, mert vak. Számomra az ő alakja és az őt formáló Csoma Judit volt a legerősebb a darabban. A főszereplő Hestert Básti Juli remekül alakítja, de a karaktere a fent említett darabokból és természetesen a Médeiából már ismerős, ezért nem annyira átütő, kicsit megszokott már. Mindenesetre Hester és leánya kapcsolatának ábrázolása a darab másik nagy erőssége, lányos anyák és lányos anyák közelépen élők (lányos apák) szomorúan és együttérzően bólogatnak kettejük tragédiájának láttán.

Kulka Jánosnak nem kell sokat játszania a földbirtokos, Red megformálásakor, mégis egyedi és emlékezetes a karaktere. Hihetetlen, hogy egy kis tájszólás mennyit tud adni egy karakterhez. Azt ugyanis tudnunk kell, hogy az ír cigányságnak jellegzetes beszéde van (ismét forduljunk Brad Pitt alakjához a Blöffben), az ír tájszólások pedig jelentősebben térnek el az irodalmi nyelvtől, mint a magyar vidék beszéde. Ezt a különbséget visszaadni nehéz, Kulkának azonban, úgy érzem, sikerült. A többi szereplőről már kevesebb jót tudok mondani, az 'anyós' szerepében Molnár Piroska jól hozza a kevély vidéki dámát és oldja szüntelenül a feszültséget, ám ő mellékszereplő. A három főbb alakot nem kellene lejátszania a színpadról, de megteszi. A vetélytárs nő esetében ez megbocsájtható, Caroline-t Bognár Anna játsza korrektül. Ugyanilyen korrekt a gyermek szerepében Vay Viktória. Az már szomorúbb, hogy a szerető-apa alakjában Stohl András is nem több, mint korrekt. A darab fóruma a Nemzeti Színház honlapján tele van őt méltató bejegyzésekkel, de azt kell hinnem, csak a rajongó szólt az ott megszólalókból. Stohl bejön, ha be kell, kiabál, amikor a darab szerint muszáj, kimegy, amikor a rendező úgy utasította és ennél többet nem is tesz. Lehet, hogy eleve a karaktere ilyen átlagos.

A Macskalápon érdekes dráma tehát. Gyér díszletével, erős, néha karikatúra szerű alakjaival olyan, mint egy szociofotó a magyar, ír vagy bármilyen vidékről. Elszomorít, együttérzésre késztet, de tettre is hív, hogy tegyünk ellene. De azt is elmondja, hogy az emberi sorsok másutt is nyomorúak, nem csak a mi kis hétköznapjainkab. És ez megnyugtató.