Eliot-Webber: Macskák (Cats)

Mióta láttam, nem térek magamhoz. Folyamatosan a másfél-milliárd légy nem tévedhet érzéssel viaskodom. Huszonötévnyi teltház szerte a világon csak jelent valamit. Hiszen a civilizált világrészeken mindenki ismer legalább két slágert a darabból, a Memory-t és a Railway Cat-et. Az előbbit még a rádiók is agyba-főbe játszották húsz éve, mint a nyári diszkóslágereket. Miért, miért kívánkozik ki belőlem egyetlen rövid mondat minduntalan?

Életem legrosszabb színházi élményében volt részem.

Most tehát egy olyan vélemény következik, mely, úgy tűnik, nagyon magányos ezen a bolygón. Teljesen egyéni érzések következnek, mellyel szemben áll másfél milliárd másik egyéni vélemény: azoké, akik évek óta újra meg újra nézik ezt a darabot, mert tetszik nekik. Így, ha valaki el is olvasná e cikket, a fentieket vegye figyelembe és úgy döntsön arról, mire adja ki a pénzét.

A huszonöt év szerintem igencsak fontos szám. Réz András írja a Rocky Horror Show-ról, mennyire idejétmúlt már, a mai fiatalság számára nemhogy rémisztőnek nem rémisztő, de egyenesen nevetséges. Nemhogy nem borzasztó a tetoválás, hanem röhögve kérdeznék meg, na és miben van a piercingje? A kulturánkban, ha szabad így fogalmazni, egyetlen állandó pontot lehet csak felmutatni, minden más elavul, nevetséges lesz. A kalsszikus horrorfilmeken ma már csak nevetnek azok a suhancok, akik a Fűrész sorozat belekben tocsogása mellett is képesek kukoricával tömni magukat. Arról ne is beszéljünk, hogy ezek ősei például Hitchcock Madarak-ja mennyire burleszk-szerűnek hat. A romantikus filmeket sorra újraforgatják, mert a nő- és férfiideál képe megváltozott, és a kosztümök is jobban mutatnak egy digitális HD kamerával felvéve és számítógéppel továbbszínezve, mint az Elfújtra a szél fakó színei.

Az egyetlen dolog, ami fent tud maradni a divatok, trendek hullámzásán az a prűdséggel kacérkodás, a finom vagy erős szexualitás. A Macskák nem más, mint egy kétórás fenék és szeméremdomb parádé. A képregények világát kicsit régebben szállták meg sztreccsruhás, nagymellű, szépfenekű hősnők és szintén latexruhás, még szebb fenekű férfihősök. A nyolcvanas évek elején még rengeteg képregényt lehetett eladni csupán ezzel, de az évtized végére már ez is kifulladt, ismét igény támadt a jó történetre is. A Macskák az évtized elején 1981-ben debütált, és a feszülős ruha meghozta ugyanazt a sikert a képregényt nem olvasók, de színházat látogatók körében.

Adott egy rakás színész, akik testre simuló ruhában, macskának maszkírozott fejjel ugra-bugrál és énekel a színpadon két és fél órát. A darabnak története nincs. Akarják, hogy legyen, ám nem nagyon sikerült kerekíteni egyet. (A rajongók most jönnének a Karminca klánnal, az éjszakával, azzal, hogy a gengszter macska eltűnteti a vezért, akit a Mesziftero visszavarázsol, de könyörgöm, ez egy történet? A vonaton, buszon tartalmasabbat hall az ember egy hétköznapi munkába utazás során a nagyhangú utastársától.) Thomas Stearns Eliot versei nem könnyűek még olvasva sem. Pláne eldanolászva egy modern színházban, ahol a hang nem az énekesek irányából jön, hanem a hangfalakból, mindenfelől, interferálva. És ezek a dalok... Andrew Lloyd Webber pont olyan, mint egy fiú/lányzenekar menedzsere. Projektet csinál, abba beletesz két és fél megjegyezhető, dúdolható slágert, de nagyon vigyáz, hogy a többi selejt legyen, mert a jó számokat más projektekre tartogatja. Nehogymá' 12 tökéletes számból álljon az est, amikor abból 4 musicalt el lehet adni.

Szóval az est zöme a hadarástól és a hangerőtől érthetetlen dalok zöme megtörve három Emlékek előadásával, épp mint amikor a fiúzenekaronkál az albumslágert sulykolják a rádiókban. A látványt feldobja néhány indololatlanul nagy tárgy használata - melyek jól mutatnak, de ismét könyörgöm: a Szépség és a Szörnyeteg című musical-ben vannak ilyenek, de az gyerekeknek készült, ez meg állítólag felnőtteknek. További látványelem a hinta, mely kileng a közönség fölé. A közönség arcába fújt füst - megint, erősen déja vu érzésem volt, mert az Operaház fantomjában is ezt alkalmazták. A közönség közé szórt ajándéktárgyak, ezúttal macskás kártyalapok - mely ismét csak egy utánérzet az Operaház fantomja után, ráadásul már ott is elmondtam, egy teljes nézőtérből harminc ember lesz boldog tőle, aki kap ilyet, néhányszáz pedig irigy, mert Magyarországon vagyunk. Valamint híres a közönség közé kijövetel.

Ezek tarkítják az előadást, és olyan érzésem van, hogy tényleg a nyolcvanas években rekedtünk. Én kilencven körül kezdtem színházba járni, és nem ezzel a darabbal kezdtem. Színpadon már a Csongor és Tünde mega Faun esetében is találkoztunk mezítelenséggel. A közönség közé egy időben minden darabban kijöttek. Volt, hogy az erős dipotriás szemüveget viselő színésznő nem talált vissza a színpadra, mert nem látta a torzítós üvegen keresztül a lépcsőt. Hogy miért van mégis sikere a fentieknek, én tényleg nem tudom.

A darabban például van két ócska, süllyesztős bűvésztrükk. Cirkuszporondon előadva még azt mondom, ez igen, mert ott a homokba csak nem tud besüllyedni senki. Amúgy a trükk száz éves, és minden gyermek unja, ám itt vastapsot kap. Ahogyan trükk a táncnak nevezett kavargás, forgatag is, amit a színpadon előadnak. A valódi tánctól a musical tánc igencsak messze van, ezt remélem mindenki tudja. Nem, nem tudja, mert akkor nem tapsolnák meg azokat a színészeket, akik tíz valóban ügyes táncos között elvegetálnak az előadás ideje alatt. Huszonöt macska rázza a rongyot a színen, de ebből csak a fele az, amely betáncolja, keresztülmozogja, dinamikusan betölti a teret, a többiek csak a díszlettel játszanak, időnként megrezegtetik a kezüket-lábukat, de messze nem mozognak annyit és úgy, mint a táncosok. Ez egy bűvésztrükk, koreográfiának hívják. És a nézők beveszik, mióta Amerikában kitalálták, mióta musical van. Az RTL Klub Szambat esti láz műsora és a TV2 Sztárok a jégen produkciója mind arról szólt, hogy egy hivatásos táncos/koris hogyan tud körbetáncolni úgy egy falábú hírességet, hogy az közös produkciónak tűnjön. Szar, de a közönség bevette, másfél millió légy megette. A Macskák ugyanez csak tizenkét táncossal és tizenkét színésszel és másfél milliárdan veszik be negyed évszázada. A lóláb sok helyütt kilóg, a közösnek álmodott, de kakofón "együtt" szteppeléstől, a táncosok oldalpillantásáig, amikor megpróbálnak igazodni a lemarad nem táncosokhoz, hogy az egység látszatát keltsék.

Azt viszont el kell ismernem, hogy akármilyen pocsék darab a Macskák, megérdemli a világ. Egy olyan közönséget, amely a kérés ellenére fényképezőgéppel és mobiltelefonnal fényképezi a díszletet, csak igénytelenséggel lehet szórakoztatni. Egy olyan közönség, amely kezében ott a technika, megvan áldva minden jóval, csak éppen ésszel nem, nem is kívánhat mást, mint olyan darabot, amelyet nem kell felfogni, mert nincs mit. A példám az a néző, aki fényképezőgépes mobiltelefonjával, ja mert futja és mert trendi, a szünetben a színház folyosóján a színészek falra akasztott fotóit fényképezte. Azokat a képeket, melyek fent vannak a Madách Színház weblapján és bármikor lementheti, kinyomtathatja, csókolgathatja, beállíthatja háttérképnek - persze, csak ha van hozzá esze. De nincs.

A Madách Színház pedig csak rátett még egy lapáttal az egész élményre, ahogy szokott. Amikor nagyon jó egy darab, akkor azt maga a színház valahogy felerősíti, ám amikor rossz élmény ér a falai közt, akkor azt is tudja tetézni. És most megint a jegyvásárlási mizériáról beszélek. Huszonöt éves a Macskák Budapesten, alig lehet jegyet kapni, mindenki ezt szeretné látni, ha nem is a jubileumi előadást, de annak a környékén. A jegyárak pofátlan magasak, az enyém árából négyen tudunk moziba menni a hétvégén, hétköznap öten. No, ki ült mellettem? Nem pótszéken, hanem a nézőtéren? Két ingyenjegyes, akiket a jegyszedőnő egy sajtpapír fejében vezetett a székeikhez, akik nem a főbejáraton és a jegyellenőrzésen át, hanem a színfalak mögül a számzáras ajtón érkeztek. És valkinek nagyon valakije kellett, hogy legyen, mert mindig elsőként tapsolt, akkor is, amikor okunk sem lett volna rá. De kibújt a szög a zsákból hamar, mert amikor a macskák kijöttek a nézők közé, az egyik színész szájon csókolta a protekciós hölgyet. És én végre megvilágosodtam, és rájöttem honnan ered a kifejezésünk: csókos.

Zárszóként annyit mondanék, hogy felőlem lehet 25 éve siker a Macskák, lehet egy grandiózus díszlettel és jelmezekkel megáldott produkció, lehet benne akármennyi pucsítás és interakció, életem legrosszabb színházi élménye volt. 2007 nyarán Aggteleken láttam egy amatőr színjátszó kör Don Quijote előadását. Abban több spiritusz, lelkesedés, szív és energia volt, mint ebben a darabban. Ám mégis hálás vagyok, hogy láthattam a Macskákat, mert enélkül nem tudtam volna mindezt leírni.