Csakazértis

Legelőször egy templom oromzatán figyeltem fel a jelensége. Egészen pontosan egy Vácon tartott esküvő alkalmával, amikor is a futószalagon történő esketések során az egész násznépnek a templom előtt kellett várakoznia, hogy az előző szertartás befejeződjön, ráadásul valami babona szerint a két menyasszony nem is találkozhat. Lényegtelen.

Ami fontos, hogy ilyenkor szoktam élesre tölteni a fényképezőgépet és fotózni mindent amit látok. Jobb, mint unalmamban elszívni egy cigit, vagy felületes beszélgetésekbe elegyedni vad- vagy félidegenekkel.

S ekkor vettem észre a tüskéket és hatalmas szegeket a templom bejárati ajtaja felett. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, azért tüskézik meg a kiugró felületeket, hogy a madarak (galambok) ne tudjanak ott leszállni. Kicsit elszomorított a dolog. Ahogyan a templomok ajtajai sem állnak már nyitva bárki előtt bármikor, úgy a tetejük sem nyújt pihenőhelyet a város madarainak.

Michael Ende két hőse, a holló és a macska a mai változatban nem tudna felkapaszkodni a templom ormozatán, ellenben gyorsan felnyársalnák őket a karók és vége is lenne a mesének. Épp ezen gondolkodtam, amikor, immár bent a templomban, a pap bácsi ájtatosan arról kezdett szónokolni, hogy mindenki Isten teremtménye. Hja, sóhajtottam csendesen, csak éppen Isten teremtményeinek semmi keresnivalója a templom homlokzatán, úgy tűnik.

Azóta rendre észreveszem a tüskéket. Irodaházakon, térfigyelő kamerák tetején, hajókon.

És épp ezért örültem meg az alábbi képen látható jelenetnek. Lám, hiába küzd az ember a természet ellen, és jelenti ki pökhendien nap mint nap, hogy legyőzte azt, néha azért a flóra és a fauna a képünkbe röhög. A tüskék mögött békésen pihen a galamb.